A Volga-Káma és az Ural-hegység déli területei között élő magyar törzsek – akik még nagy Bolgárország felbomlása után, a 7. század közepén vándoroltak ide – a 9. század elején (Anonymus szerint, Pais Dezső fordításban 819-ben) kapcsolatba lépnek a Don alsó folyásánál letelepült magyarokkal. „Az Úr megtestesülésének nyolcszáztizenkilencedik esztendejében Ügyek, amint fentebb mondottuk, nagyon sok idő múltán Mágóg király nemzetségéből való igen nemes vezére volt Szcítiának, aki feleségül vette Dentü-Mogyerban Őnedbelia vezérnek Emes nevű leányát. Ettől fia született, aki az Álmos nevet kapta.” („Ugek pater Almi ducis.” – Anonymus. Dentum hegy, Voronyezs környékén).

A 8. század közepén – a 9. század elején az ujgurok által elűzött oguzok az Irtis felső folyásának vidékén élő besenyőket a Volga és az Ural folyók közti területre tolták. Erről VII. Konstantín azt írja: „Tudni való, hogy a besenyők szállása először a Jejik (1775-től, Ural) folyónál volt, s határosak voltak a mazarokkal és az úgynevezett úzokkal.” (DAI 37/2-14.) Majd innen harcban foglalták el azt a területet, amelyen akkor még a türkök laktak. A történészek úgy gondolják, hogy a nagy népvándorlás-láncolatot a számánida dinasztiából származó buharai emír, Iszmail ibn Ahmad 893-as talaszi hadjárata indította el, amikor bevette a karluk törökök központját, Talaszt/Tarázt. A hadjárat leírását al-Tabari (839-923) Világtörténetéből ismerjük. (Akésőbbi arab, perzsa krónikások gyakorlatilg őt idézik). A „besenyő ámokfutásnak” több ellenzője van. (C. A. Macartney, Harmatta János, Szabados György, Bakay Kornél, Zsidai Zsuzsanna). „A keleti forrásokat vizsgálva semmifajta egyértelmű uta­lást nem találunk arra nézvést, hogy a 893. évi tarazi hadjárat volna annak a népvándorlás-láncolatnak az origója, amely egyes kutatók szerint a magyar honfoglaláshoz vezetett” – írja Zsidai. /Zsidai Zsuzsanna: ISMĀʿĪL IBN AÍMAD 893. ÉVI HADJÁRATA ÉS A MAGYAR HONFOGLALÁS (119. o.). MTA BTK Magyar Őstörténeti Témacsoport. Források és tanulmányok 2. Bp. 2017. DENTUMOGER I./ „Nem fogadható el tehát az a történetírásunkban általánosan elterjedt nézet, amely szerint a honfoglaló magyarság a besenyőktől vereséget szenvedve és előlük menekülve mintegy véletlenül foglalta volna el a Kárpát-medencét”. „..a besenyők támadása miatt bekövetkezett magyar honfoglalás elképzelése nem egyéb történeti mítosznál, amely csak a Symeont pártoló bizánci hírpropagandából táplálkozott”. (Harmatta J. A Volgától a Dunáig Elhangzott a Magyar Nyelvtudományi Társaság 2000. december 13-i közgyűlésén.)

9. G. Kuzéev, (1929-2005) baskír származású történész professzor szerint is, a magyar törzsek vándorlás előtti szövetsége a Volga és a Bugulma-Belebeji-hátság közötti területről indult el a 8-9. században. Véleményem szerint a bolgár-magyar szóegyezések egy része ebből az időből származhat. A terület folyói (a Cseremsán, Kondurcsa, Szok, és Kinel folyók) közül a Kondurcsa nevét találtam ismerősnek. Érdekes, hogy a 921-22-ben a területen átutazó arab krónikás -- ibn Fadlán -- itt türk-basgird népeket talált, akiket egyes kutatók ugoroknak (magyaroknak?) vélnek. (Lásd: lejebb).

A mari és a csuvas nyelvben a mai napig fennmaradt egy „kendzala – kündzala” hangzású szó, ami vízben lévő növényi rostot jelent. Ez egyértelmű rokonságot mutat a magyar „kender” szóval! (кендзала— кюндзала— «растительное волокно в воде», «вымоченный лен»). Kondur – kender. A -csa végződés hasonlatos a magyar Lapáncsa helynév összetételhez. Így ír erről Czeglédi Katalin nyelvész: „A Volga-Urál vidéke földrajzi nevei legrégebbi rétegének, a vízneveknek és a víznévi eredtű egyéb neveknek a névadói szkíta és hun típusú nyelveket beszélők voltak, közéjük tartoznak a bolgárok is.” (C.K. A magyar-bolgár nyelvviszony. Bp.Heraldika Kiadó. 94. o.)

A bolgárok és a besenyők közé szorult magyar törzseknek szűk lett a tér. Anonymus így írja le: „Ezért akkor a hét fejedelmi személy, akit mind a mai napig hétmagyarnak hívnak, a helyszűkét tovább nem tűrhetvén, tanácsot tartott, és késedelem nélkül fegyverrel, haddal igyekezett módját ejteni, hogy szülőföldjét elhagyja, s olyan földet foglaljon el magának, amelyen laknia lehet. Akkor a választásuk arra esett, hogy majd Pannónia földjét keresik fel. Erről ugyanis a szállongó hírből azt hallották, hogy az Attila király földje, akinek az ivadékából Álmos vezér, Árpád apja származott.” Itt volt az idő, hogy egyesüljenek a déli rokonaikkal! Valószínűleg a hét vezér már az Urál menti és az etelközi magyarokból került ki. (Lásd alább.) Így ír erről B. Szabó János és Sudár Balázs az Vgec-ügyek – Egy elfeledett ősapa. című tanulmányában: „Összefoglalva a fentieket: Anonymus Vgec kapcsán a házasságát és annak helyét említi meg. Ráadásul az esemény a genealógia révén körülbelül a történeti időben is elhelyezhető. Mindez esetleg arra mutathat, hogy Vgec meghatározó tette egy jól sikerült házasság létrehozása, dinasztiája és Dentümoger összekapcsolása volt.” / Hadak útján XXIV. Budapest – Esztergom 2017. 227. o./

A Kazár Birodalomban szövetségesként élő magyarok többször összetűzésbe kerültek a kazár kagán központi seregeivel, (pl. 834-ben feldulják és lerombolják a Don jobb partján épült erődöt) ezért a kagán a magyarok ellen felépítette Sarkel erődjeit a Don bal partján. Nem a főváros védelmére, hanem a folyami kereskedelmi út biztosítására!  Ugyanis, az őrzött útvonalon haladó kereskedőktől 10% vámot szedtek! /Lásd A. A. Tortyika könyve zárszavában. „Северо-Западная Хазария в контексте истории Восточной Европы (вторая половина VII - третья четверть X вв.)”. Харьков, 2006./. A magyaroknak ez a csoportja a Don nyugati oldalára került, az Azovi tenger északi részére. Vezetőjük valószínűleg Levédi volt, akivel a bizánciak is diplomáciai kapcsolatban voltak. Ezt a tereületet nevezték el Etelköznek, amelynek az északi határa Kijevig is elért. Olyan ország, hogy „Levédia” nem létezett! A Kijevbe vezető utakat dél felől a Lübegy folyó – река Лыбедь – mocsaras vidéke zárta le, ami okot adhatott a Lebédia elnevezésre! (Lásd: «Киевские реки и ручьи»). Ennek van régészeti alátámasztása is: „Annyi tudható, hogy a Dnyeper középső folyásánál élt egy olyan népesség a 9. században, akik vélhetően a Dél-Urál térségéből érkeztek, hiszen sírjaikba a dél-uráli és a Kárpát-medencei honfoglalókra jellemző tárgyak mellett találtunk szláv kerámiákat és bizánci selyemleleteket is. Ez pedig egybevág az írott forrásokkal, miszerint a magyarok kapcsolatban álltak a szláv törzsekkel és a krími bizánci kereskedőkkel. Ez a terület egyébként szomszédos a szaltovói régészeti kultúrkörrel és a Kazár Kaganátussal”. Ezt Türk Attila nyilatkozta 2015-ben a Magyar Narancs riporterének, Hamvay Péternek^[1]. A mára kiszáradt Libegy folyó a múltban vízzel teli (bővizű) volt, amely Kijev déli, délnyugati határa volt. Számos duzzasztó gát volt rajta és halat tenyésztettek a. A krónikákban (PVL) először a 968-os évnél említik: «не бяше лзъ коня напоити на Лыбеди». "És nem lehetett a lovakat itatásra kivezetni a Libegyre” (mert mindenütt besenyők táboroztak).  Levédi a folyó környékén élhetett és róla kaphatta a nevét.

Érdekes, hogy a 9. század első felében a Szeverszki-Donyec (Се́верский Доне́ц) folyó mentén a russzoknak nincs nyoma, míg máshol (Volga, Oka, Don) van bőségesen. Ezt a területet a szaltovó-majácki kultúra (Megjegyzés: szerintem Levédihez tartozó) fegyveres törzsei ellenőrízték. (G. Vernadsky szerint a szaltovo-majácki kultúra népe magyar volt). / A. A.Тортика:  Северо-Западная Хазария в контексте истории Восточной Европы (вторая половина VII - третья четверть X вв.). Харьков, 2006. Bevezető rész./ A magyarok 7-9. századi nyomait talán a Zlivki-i régészeti horizont régészeti, antropólógiai és genetikai vizsgálatainak részletesebb megismerése során találhatjuk meg. Egyébként a Donyec név szeverszkij jelzője egykor azt jelölhette, hogy a folyó a szeverjánok földjén halad át, vagy ott ered. Hogy ezen a területen (a Kárpátoktól a Donyecig) a magyaroknak kiemelt szerepe lehetett, ezt régészeti szempontból is alá lehet támasztani. Hiányoznak ugyanis e területen a skandináv-rusz alkotóelemek, továbbá a kamrasírok ebből az időszakból, míg a szomszédos nyugat-orosz területeken, az un. „druzsinás” sírokban ez fellelhető. A magyarok, mivel késleltették a Kárpát-Dnyeszter területekre a ruszok behatolását, nyilvánvalóan a helyi lakosságot és annak régészeti hagyományait elzárták a skandináv hatás alól – írja Rabinovics R. A. moldáv történész-régész, A magyarok lehetséges szerepe a Kárpát-Dnyeszter menti területek IX-X. századi történetében című tanulmányában. / IV. Nemzetközi Korai Magyar Történeti és Régészeti Konferencia anyaga. 2018. Kazány. 181-187.o./ „Az egyetlen politikai erő, ami megakadályozhatta az ulicsok és tiverciek alárendeltségét a Kijevi Rusznak egészen a 10. század 30-as évéig, azok a magyarok voltak, akik ellenőrizték a Kárpát-Donyec vidékét a honfoglalást követően is. (Részletesen lásd Rjabceva, Rabinovich, 2007, 199–205. o.). A magyarok ellenőrző tevékenységéről ír Petruhin is, amikor megemlíti, hogy Aszkold és Dir Bizánc elleni támadását 200 hajóval, azért tudta megszervezni, mert a magyarok 862-ben a dunai bolgárok elleni harccal voltak elfoglalva. (Петрухин В.Я.: Русь в IX–X веках. Издание 2-е, исправленное и дополненное. Неолит, 2014. Глава VIII. Начало русского государства и права. 260. old.) Már László Gyulának is feltűnt ez a magyar közreműködés: „A leletekből és a korabeli írott feljegyzésekből többek között arra következtetett, hogy amikor Álmos és Árpád vezetésével a magyarság keleti szállásterületéről a 9. század végén a Kárpát-medencébe költözött, a vikingekkel együtt közre játszhatott a Kijevi Rusz állam megszervezésében, ami hosszú időre szoros szövetségi és dinasztikus viszonyt jelentett az Árpád dinasztia és a kijevi Rurik dinasztia között. Vagyis az Álmos és Árpád vezette „honfoglaló” magyarság tevékeny alakítója és nem elszenvedője volt az akkori eseményeknek, ami egy jól szervezett társadalmi berendezkedésre, szilárd nemzetstratégiára utal” – írja M. Lezsák Gabriella a Lászlóról szóló könyvében. (Lásd Rácz András interjúját M. L. G-val a MN-ben 2022. május 16-án).

„Mint már említettük, a magyar régészeti leletek a 9. században. gyakorlatilag nem különülnek el Kelet-Európában: nyilvánvaló, hogy a magyar a kultúra beépült a Kazár Kaganátus szaltovói-majacki kultúrájába. (Fodor, 2002; Szűcs, 2002, 231-271.); nem ok nélkül, már Bíborban született Konstantin is a 10. század közepén, magyarokat „türköknek" hívja. De az utóbbi évtizedekben egyre több "ugor" elemet fedeznek fel a szaltovói-majácki erdős-sztyeppi temetkezések hagyatékai, rituáléi, többek között, mint a  tipikusnak számító Szuha Gomolsa falu (Mikheev, 1982: 156-168) közelében lévő fehér köves erőd temetkezési helyei,  és maga Verhnyij Szaltov is a Szeverszki Donyec mentén (Aksenov, 2005: 223). V. K. Mihéjev óvatosan megjegyezte, hogy olyan leletek, mint a szuhagomolsai temetkezési helyé tetemégetés rítussal, nem az alánok és a protobulgárok hagyatéka, hanem a "török-ugor hordáé", a "fehér magyarok" képviselőié. (Lásd:  Orosz krónikák. Vö. Mihajev, 1985, 23. o .; Tortica, 2006, 366.)” /В.Я. Петрухин: Венгры и русь в поднепровье. "Хазарский альманах", том 8. Харьков 2009 278./ Türk Attiláék bizonytalanok: „A szaltovói kultúrkör kétségkívül legrejtélyesebb leletkörét a hamvasztásos temetkezések jelentik. Etnikai azonosításukra számos elképzelés született, köztük a magyarok elődeivel (pontosabban (finn)ugor eredetű népességgel) is kapcsolatba hozták, elsősorban a Szuha Gomolsa temetőben nagy számban feltárt, ún. (kettős) lófejes csüngők párhuzamai alapján”. „Tekintve, hogy a hamvasztásos sírok jellegzetes szaltovói típusú mellékletekkel nagy számban fordulnak elő délen a Kubany mentén is, illetve hogy a Szeverszkij Donyec menti temetőkben ezek leletanyaga valójában az aknasíros temetőkével közel azonos, így egy bolgár-török eredetű népesség szintén nem zárható ki. A szaltovói kultúrkör különböző területein előforduló hamvasztásos temetkezések összefoglaló elemzéséig egyelőre nem tudunk biztosat mondani ebben a kérdésben”. (TÜRK ATTILA ANTAL: A szaltovói kultúrkör és a magyar őstörténet régészeti kutatása. A VI. Medievisztikai PhD-konferencia, Szeged, 2009. június 4-5. előadása.) 2018-ban a SzM lelőhelyekről TA ezt írta: „Levédia egyelőre kérdéses. A Dnyeper és a Volga folyó közti terület napjainkban a korai magyar történelem régészeti kutatásának talán legnagyobb fehér foltja. Mindössze a vorobjovkai sírt említhetjük a Don vidékén. Itt a Kazár Kaganátushoz köthető szaltovói kultúrkör hatása mutatható ki, azonban a temetkezésből ismert csat és néhány más jellegzetesség annak egyértelműen Volga–Urál-vidéki eredetére utal.” De van itt még egy a  Russzkaja Bujlovka település is. Ezekről Mihail Vlagyimirovics Cibin tanulmányából tájékozodhatunk: „A vorobjovkai sírt a 20. század eleje óta rendszeresen megemlítik a magyar őshazakutatással foglalkozó munkákban. Ebben a tanulmányban a szerző a sír régészeti kontextusát vizsgálja, és ún. magyar típusú leleteket mutat be a Középső-Don vidékéről. Ezenkívül elkülöníti egymástól a szláv borsevói kultúra és a szaltovo–majaki kultúra lelőhelyeit, amelyek egyidősek lehettek a vorobjovkai sírral, és értékeli a sír párhuzamaiként említhető leleteket”. (In: 3. Nemzetközi Korai Magyar Történeti és Régészeti Konferencia. Bp. 2018.)

 „A VII. század végétől kezdve tehát az ősmagyar törzsek már azon a területen éltek, amelyet később Konstantinos Porphyrogennetos Atelkuzu (*Ätelküzü) néven említ.” -- Harmatta J. A Volgától a Dunáig (Elhangzott a Magyar Nyelvtudományi Társaság 2000. december 13-i közgyűlésén.) A 2018-as kazányi konferencián viszont Türk Attila így nyilatkozott: „„Хронология движения венгров также спорная, ведь материалы Субботцевского типа и возможные древневенгерские памятники между Днепром и Уралом появились приблизительно ОДНОРВЕМЕННО. Археологический материал не позволяет говорить о том, что венгры пересекли Волгу в середине VIII века, как это утверждают венгерские исследователи. В последнее время возникли сомнения относительно западносибирского происхождения кушнаренковской культуры.” /Из доклада доктора наук Аттилы Тюрка/ „A magyarok mozgásának időrendje szintén ellentmondásos, mert a Szubbotyici-típusú anyagok és a Dnyeper és az Urál közötti esetleges középkori magyar emlékek megközelítőleg EGYIDŐBEN jelentek meg. A régészeti anyagok nem engedik azt mondani, hogy a magyarok a VIII. század közepén lépték át a Volgát, mint azt a magyar kutatók állítják. A közelmúltban kétségek merültek fel a Kusnarenkoi-kultúra nyugat-szibériai eredetével kapcsolatban." /Türk Attila előadásából/. Saját véleményem pedig az, hogy a magyarok egy időben ott voltak mindkét helyen! Sajnos a tárgyi kultúrák bizonytalansága miatt inkább csak a temetkezési ritusokra lehet hagyatkozni.

A magyarok e területre költözése Konstantin műve alapján 950-hez képest „régen” volt. Különböző forrásokra alapozva feltehető, hogy a hódítás 830 körül történt. (Wikipédia: Levedi fejedelem). Róna-Tas András (1931–) történészprofesszor szerint a magyar törzseket a kazárok telepítették az Etelközbe: egyrészt a kaganátus nyugati határainak őrizetére, másrészt pedig a „megbízhatatlan” bolgárok ellenőrzésére. (Wikipédia). G. Vernadsky véleménye szerint a Don-Oszkol menti alán-as lakosság a 8. század elején magyar fennhatóság alá került. /Türk A.: A magyar őstörténet és a szaltovói régészeti kultúrkör. Doktori értekezés, 29. o. Szegedi Tudományegyetem. 2011./ Az Oszkol a Szeverszki-Donyec mellékfolyója. Róna-Tas András koncepciója szerinta Don és a Kubány folyók vidéke volt a magyar–nyugati ótörök együttélés színtere, mert itt található meg együtt a kőris, a tölgy és a bükk, mely fák nevei török eredetűek a magyarban, valamint itt találkozhattak a nyugati ótörökök és a magyarok az alánokkal, mely népeknek feltétlenül találkozniuk kellett, mivel nyelvük egymásra hatása bizonyított tény. Tőlük függetlenül a baskíriai magyar őshaza is létezhetett, ezek nem zárják ki egymást.

A Volga-Uráli területről történő kiköltözésről idézem Anonymust:

„Az Úr megtestesülésének nyolcszáznyolcvannegyedik esztendejében, amint az év szerint jegyzett krónikákban írva vagyon, a hét fejedelmi személy, akit hétmagyarnak hívnak, kijött Szcítia földjéről nyugat felé. Közöttük kijött Álmos vezér, a Mágóg király nemzetségéből való Ügyek fia, jó emlékezetű férfiú, uruk és tanácsadójuk nekik; kijött pedig a feleségével meg a fiával, Árpáddal, valamint a nagybátyjának, Hüleknek két fiával: Szovárddal és Kadocsával, továbbá az ugyanarról a vidékről való szövetséges népeknek megszámlálhatatlanul nagy sokaságával. Sok-sok nap pedig puszta tájakon vonultak; az Etel folyót pogány módon tömlőn ülve úsztatták át, és sehol városba vagy emberi lakóhelyhez vezető utat nem találtak. Közben nem ették ember munkájának a gyümölcsét, amint rendesen szokták, hanem hússal, hallal táplálkoztak mindaddig, amíg Oroszországba nem értek azon a részen, melyet Szuszdalnak hívnak. Ifjaik majdnem mindennap vadászaton voltak; ezért aztán attól az időtől fogva mind­mostanáig a magyarok jobb vadászok is, mint a többi nemzetek. És Álmos vezér meg övéi mind ekképpen vonulva léptek Oroszország földjére azon a részen, amelyet Szuszdalnak hívnak. A Képes Krónikában (Geréb László fordítása) ezt olvashatjuk: „Áthaladtak a besenyők, a fehér kunok országán, Szuzdálián és a Kiev nevű városon, majd átkeltek a havasokon”. Kézai Simon mester Magyar Krónikájában ez így szerepel: „átkelének a besenyők, a fejér kúnok országain és Kió városán” (Szabó Károly fordítása).

A fentiekhez néhány magyarázatot, értelmezést fűznék:

A déli magyarok Kaukázus környéki létének egyik bizonyítéka lehet a kaukázusi (Martan Csu) tarsolylemez is. De a Mardzsani-gyűjteményben (Moszkva) is találhatók magyar öv-veretek, kardok, nyeregdíszek, amelyek a 9. századi alán (jász) szomszédságra, illetve az észak-kaukázusi magyar jelenlétet igazolnak. A népzenekutatások is erre utalnak. Kétezer dallam bizonyítja, hogy a magyar zenei hagyomány és az észak-kaukázusi türk népek zenefolklórja közös gyökerekkel is rendelkeznek. Már Kodály Zoltán is felismerte, hogy a magyar népzene eredete az egyes kipcsak-török nyelveket beszélő népek, köztük a nogajok zenei hagyományában keresendő. Napjainkban Agócs Gergely és Somfai Kara Dávid helyszíni népdalgyűjtése is alátámasztja ezt a tézist. Állítják, hogy a gyűjtésük karacsáj-balkár anyagának 35-40 százaléka, az eddig feltárt nogaj dallamtípusoknak pedig közel 70 százaléka tekinthető valamelyik magyar népdaltípus párhuzamának. 2018-ban a magyar genetikai kutatások (karos-eperjesszögi temetők, 102 minta!) azt mutatják ki, hogy a honfoglaló magyarok hun-szkíta és kaukázusi (alán?) génekkel rendelkeztek. (Lásd Dr. Neparáczki Endre disszertációjában.)

Különböző elképzeléseket állítottak fel a „tarsolyosok” arra vonatkozóan, hogy hogyan kerülhettek ezek a felszerelések Cseremisz földre, a Kaukázus, Kijev környékére, vagy Skandináviába. Vannak, akik azt gondolják, hogy kereskedelmi forgalomban kerültek e vidékekre, vagy magyar származású zsoldosok sírjaiból láttak napvilágot, de lehet, hogy vándor magyar ötvösök termékei. A lovas nomád képbe sehogyan sem illik a tarsolylemez készítés magas művészi és műszaki színvonala. Ha viszont párhuzamot vonunk a somogyi gyepvasérc megmunkálás és például a tarsolyok egyik (Cseremisz-föld, Ruszenyikha) lelőhelyének hasonló szerepéről, akkor ezt a lovas nomád életstílust újra át kellene gondolni! A Vetluga parti őslakókról írja az egyik orosz szaklap: „Helyben, a tavak, mocsarak gyepvasérceiből nyert vörös vasérc olvasztásával, vadászattal, földműveléssel foglalkoztak.” /„Они занимались плавкой железа из бурых местных железняков, озерных, болотных и луговых руд, скотоводством, охотой, земледелием.”/^[2]. Én az Ockham borotvája elv szerint, úgy gondolom, hogy a legegyszerűbb változat az igaz, tehát a vonuló, vagy éppen ott időző magyarok hagyatékai ezek a tárgyak.

A két magyar csoport egyidejű létezését a legújabb régészeti elképzelések alapján is feltételezhetjük: „A magyar jellegű leletkör egyidejű feltűnése a Fekete-tenger északi előterében és a Bolsije Tyigani-i temetőben ugyanis arra mutat, hogy a Bolsije Tyigani-i temetőt nem tekinthetjük többé ’köztes láncszemnek’ az Urál-vidéki és a szubbotci hagyaték között. Ez a népességcsoport csak a szubbotci migránsok töredéke lehet, ráadásul az is keveredett a helyi lakossággal: a kusnarenkovói és a karajakupovói kultúrák hordozóival. A Bolsije Tyigani-i temetőben a szaltovói hatás a 10. század közepéig megfigyelhető. Tehát ez a lakosság ‒ a Fekete-tenger északi előterében lévő csoporttól eltérően ‒ soha nem állt ellenséges viszonyban a kazárokkal. Magna Hungaria régészeti hagyatékának meghatározása során, azaz a korai magyarság keleten maradt és a Volga partjához közel lakó töredékéhez köthető régészeti hagyaték elkülönítésénél éppen a Bolsije Tyigani-i csoport és azok leszármazottai tűnnek a legreálisabb jelölteknek”. / Olekszij V. Komar: История и археология древних мадьяр в эпоху миграции ‒ A korai magyarság vándorlásának történeti és régészeti emlékei. Napkút Kiadó, 2018. 253. o. /

A 9. században megszűnik a karajakupovói temetkezési helyek használata, csak a dél-karajakupovói (Khusainovo, Bekeshevo I, II) maradnak. Az északi leletek továbbra is megvannak (Lagerevo). A karajakupovói nép déli csoportja a 9. században a magyar törzsi unió részeként hagyta el az Urált, az északi csoport pedig helyben maradt és csatlakozott a helyi (rokon) lakossághoz – a zsinórdíszes kerámia hordozóihoz, az Urál 10-11. századi lelethorizonton. (Проблемы истории общества, государства и права Венгрии. Сборник научных трудов Екатеринбург 2019. Суровень Д.А.: Древняя история мадьяр IX века: венгры в Северном Причерноморье. 111. old.)

A kivonulás pedig a 884-es évszámnál valószínűleg korábban történhetett. (A Képes Krónikában 677., Kézainál 872. a magyarok Szkítiából történő kijövetelének, illetve a honfoglalás dátuma.) A magyarok valószínűleg a 9. század elején hagyhatták el az Urál környékét – mint ahogyan E. A. Khalikova állította, már 1975-ben. (Szemben Fodor István régész, történész véleményével, aki ezt a dátumot a 7. és 8. század határára tette.) A hét fejedelmi személy szövetségének színhelye már Etelköz lehetett. „Az ugyanarról a vidékről való szövetséges népeknek megszámlálhatatlanul nagy sokaságába” talán beleférnek a régészek-történészek szerint ugor (magyar) jellegű tárgyakat maguk után hagyó, és később eltűnt népek egy része is. Például V. Ivanov és A. Belavin szerint a karajakupovóiak és nyevolinóiak egy része a magyarokkal együtt távozhatott erről a vidékről. (Пилипчук Я. В. Предыстория венгров и венгеро-пермская проблема // Эхо веков. - № 1-2. - Казань, 2015. - С. 121-132.). De ezt támasztja alá Rubruk is, aki 1253-ban járt a francia király megbízásából a mongol nagykán udvarában, elmondja, hogy Baskíriából jöttek ki a hunok, akiket később magyaroknak hívtak, s velük jöttek a blakok, a bolgárok és a vandálok [Bodor (1976) p. 270). Bodor György történész írja (a Magyar Nyelv folyóiratban, 1976) Anonymus és Kézai Simon által említett blakokról, hogy Kálti Márk, a Képes Krónika (1342) írója követte el az első hibát, amikor a későbbi okiratokban felbukkanó újlatin nyelvű valachus népet összetéveszti a török eredetű, a bolgárokkal idesodrott blak, vagy bulák néppel. Kifejti, hogy Kézai adattára, amely szerint a blakok és székelyek összekeverve élnek, csak a legújabb kutatások derítettek fényt. A Volgán való átkelés valószínűleg olyan magaslatban történhetett, ahol a magyarok már erdős területre értek. Erre vonatkozik Anonymus leírása miszerint: „sehol városba vagy emberi lakóhelyhez vezető utat nem találtak. Közben nem ették ember munkájának a gyümölcsét, amint rendesen szokták, hanem hússal, hallal táplálkoztak”. Az erdős sztyeppét nekik sürgősen el kellett, hagyni, mert a téli legeltetés létfontosságú volt. Az állataik ugyanis teljes ridegtartásban voltak. Télen-nyáron legeltettek. A lovak pl. 40 centiméteres hó alól is képesek kikaparni a táplálékot. Az un. tyebenyovka (тебенёвка) őseink lovai számára létfontos volt. Az erre alkalmas téli legelők az erdős sztyeppén ritkák. Ezért feltételezhető, hogy a délre vándorlás egy éven belül történt. Ellenséges területen nem vonulhattak, csak ott, ahol baráti (feltételezhetően a nyelvüket beszélő) népek éltek. Ezekről a népekről József kazár kagán leveléből (amely a 10-11. században keletkezhetett) tudjuk, hogy: „Ezek neve: Burtasz (BVRTS), Bulgar (BVLGR), Szuvar (SV’R), Ariszu (’RYSV), Cermisz (CRMYS), Venentit (VNNTYT), Szuvar (SVVR), Clavijun CLVYVN), mindegyik igen nagy, számtalan sokan vannak, és nekem fizetnek adót”. (Shlomo J. Spitzer – Komoróczy Géza fordításában).  

Feltételezésem szerint, Kijev irányában, Szuzdálián (ami nem egy város, hanem terület volt) ez az út a merják és a mescserek területén vezetett át. (Kunok ekkor még ezen a területen nem voltak, viszont a mescser/miser nép, a történészek-nyelvészek egy része szerint bizonyíthatóan finnugor eredetű). „A magyar név összefügg a középkorban az Oka mentéről eltűnt volgai-finn mescsora (mozsar, miser) nép nevével, ami annyit jelenthetett, hogy rokon ember, azaz  человек сородич”. (Агеева Р. А. Страны и народы: происхождение названий. М., 1990.) Tehát a Mescser-Alföldön keresztül vezethetett az útjuk. Mondjuk az Oka mentén. Besenyők lehettek mordvai részeken is. (Lásd Vásáry István térképén a mozsar, miser népek elhelyezkedését a mongolkor után. Magyar őshazák és magyar őstörténészek. Balassi, Budapest, 2008. 72.o.). „Az erzák (mordvinok) határa északon a Volga, nyugaton pedig az Oka folyó volt, amelyek Volgai Bulgáriából Kijev felé fontos kereskedelmi útvonalként is szolgáltak”.  (Klima László: Jürkák, tormák, merják - Szemelvények a finnugor nyelvű népek történetének korai forrásaiból.  Bölcsészettudományi Kutatóközp. 2016.).

VII. (Bíborban született) Konstantinnál szerepel egy külsők adta népnév: Μορδια ami egy besenyő thema (katonai és közigazgatási területegység) jelölésére szolgálhatott, bár konkrétan nem nevezi meg. Mordvát Rjazanytól (amit Erza-Mordva fővárosának tartanak) ekkor sűrű erdő választotta el, amiben a mescserjákok éltek. Ha a magyar nyomokra utaló tarsolylemezek egyik ismert lelőhelyét – a Mariföldön fekvő Veszelovót (д.Семёново 57.7856, 46.1949), vagy a tőle nem messze fekvő Ruszenyikhát (56.9046, 45.3518), ahol hasonló formájú tarsolyra bukkantak a régészek – légvonalban összekötjük Szuzdállal (56.4199, 40.4491), akkor ez a vonal valahol Nyizsnyij-Novgorod fölött metszi a Volgát. Tehát itt történhetett az átkelés! A fentieknek megfelelően, elméletem szerint Álmos népe a nyolcszázas évek közepén, nem a történészek által bejelölt „Levédián” keresztül jutott el Etelközbe, hanem Anonymus leírása szerint attól egy jóval északabbra fekvő útvonalon (az Oka völgyén) át, és viszonylag rövid időn belül. Az itt élő merjákról csak annyit említek, hogy közvetítő kereskedelmet folytattak a vikingek és a kazárok között. (Talán nem véletlen, hogy magyaros mintázatú tarsolylemezeket találtak a Kijev melletti rusz druzsina, és egyes skandináv viking temetőkben is!). A halomsírok feltárása során arab dirhemeket, kufikus feliratú érméket is találtak a régészek. Valószínűleg Batu kán hadjárata során pusztultak el a merják telepei, a magyarok nyomaival együtt. Ami megmaradt, annak emlékét a 15-16. századi tatár-orosz háborúk törölték el, véglegesen. A történészek egyik verziója szerint, mescsora és a magyarok – egy törzsszövetség két szétvált tagja lehetett. (Irek Bikkinin).

Juliánusz második útjáról szóló jelentésben szerepel, hogy a tatárok elfoglaltak egy Merovia nevű országot is. (Talán a meri nép országát?). Hogy a Magyarországba vezető Volga-Urál útvonal a 9-13. században a helybeliek előtt ismert volt, azt bizonyítja Juliánusz barát története, akinek ezt a „rövidebb” utat éppen a „megtalált” magyarok mutatatták meg! (Lásd A magyarok vándorlása az Uráltól Etelközbe c. esszémben). Továbbá a Volgamenti Bulgáriából Magyarországra betelepülők is ezt az útvonalat használhatták. „Pest megyében a Mende község melletti Bille, és az Izsák község melletti Bocsa-puszta neve a két volgai-bolgár vezér nevét őrizték meg. De ezeken kívül még a Fejér és Szabolcs megyei Bolgár(di) vagy Polgár(di) helynevek is egykori letelepedésük emlékét őrzik” – írja ED Ferenci, a Muszlim főszerkesztője. Hogy ezen az útvonalon a régészek szerint csak 10. századból származó magyar leleteket azonosítottak, ez arra utal, hogy a tatárok megjelenéséig bőven maradtak még magyarok az Urál két oldalán. Annak ellenére, hogy a kutatások már 150 éve folynak, a merják nyelvét nem tudták teljesen beazonosítani. A merják belső neve, a „meri” hasonlít a „mari” (cseremisz) népnévre. Ma úgy tartják, hogy a mescserek többségét a burtaszok alkották. A burtaszok nyelve ismeretlen. A 13. századi arab krónikás Rasid al-Din (1247-1318) még megkülönböztette az erzákat, a moksákat és a burtaszokat. Véleményem szerint ezek a törzsek a magyar ősnyelv egyik változatán beszélhettek.

Álmos származási helyére talán abból is következtethetünk, hogy hol maradt nyoma a nevének. II. Béla magyar király apjának, Álmos hercegnek a nevét talán sokan ismerik. Azt kevesebben tudják, hogy a 10. században élt arab utazó, Ibn Fadlán idejében (922-ben), a Volgai Bolgárországban éppen egy Álmos nevű személy uralkodott. Almis ibn Selkej a volgai bolgárok uralkodója, elteberje (baltavár) volt a 10. század elején. Ibn Fadlán szerint Álmos a „szakalibák királya” volt. (Ibn Fadlan, an Arab traveller, referred to Almış as "the king of Saqaliba". Ang. Wikipédia). (Megjegyzendő, hogy Ibn Fadlánnál a szaqlab (= szláv) népnév egyszerűen ’északi nép, északi emberek’ jelentéssel bír. http://finnugor.elte.hu). Egyébként R. Dozy és Évariste Lévi-Provençal holland és francia neves orientalisták munkáiból tudjuk, hogy a Ṣaqāliba (arabul: صقالبة, sg. Ṣaqlabī) a középkori arab forrásokban használt kifejezés, amely a szlávokra és más közép- és kelet-európai népekre, vagy tágabb értelemben az európai rabszolgákra utalt. A kifejezés a közép-görög szlávokból slavos/sklavenos származik, amelyek spanyol-arab nyelven először szláv rabszolgákat jelöltek meg, majd hasonlóan a kifejezés más nyugat-európai nyelvek szemantikai fejlődéséhez, általában külföldi rabszolgákat jelöl. A szóval gyakran visszaélnek, hogy csak Közép- és Kelet-Európából származó rabszolgákra utal, de minden európaira és másokra is vonatkozik, akikkel az arab kereskedők kereskedtek a háború vagy a béke időszakában.

Ibn Fadlán utazása során átkelt több folyón, amelyek nevei beazonosíthatók. Úti beszámolóját orosz nyelven találtam meg, de a fonetikus átírás így még világosabb. A magyarokat érintő rész így néz ki: „Потом мы ехали несколько дней и переправились через реку Джаха, потом после нее через реку Азхан, потом через Баджа; потом через Самур, потом через Кабал, потом через реку Сух, потом через реку Ка(н)джалу, и вот мы прибыли в страну народа турок, называемого аль-Башгирд.” Röviden: átkeltünk a következő folyókon: Urál/Jaik, (Урал/Яик, Чаган); Irgiz (Иргиз); Mocsa (Моча); Szamara (Самара); Kinyel (Кине́ль); Szok (Сок); Cseremsan (Черемшан), majd megérkeztünk a basgirdnak (аль-Башгирд) nevezett türk nép hazájába. / Путешествие Ибн-Фадлана на Волгу. Fordította, jegyzetekkel ellátta A.P. Kovalevszkij (1895–1969), Szovjet TA kiadója, 1939./ Csak megjegyzem, hogy a moszkvai Mardzsani Alapítvány kiadásában 2016-ban – V. S. Kuleshov fordításában – megjelent könyvben az al-Básqird (ал-башг. рд) török népből fordításában már „ugorok” lettek! (Мы прибыли в страну тюркского народа, называемого уграми -- Путешествие Ибн Фадлана. Волжский путь от Багдада до Булгара. Издательский Дом марджани. 2016.)  Z. V. Togan (aki 1939-ben kiadta Ibn-Fadlán eredeti szövegezésű útleírását) arra a következtetésre jutott, hogy az iszlám országokba a szakalib-szolgák, a Khorezmen keresztül kivitt, türk és finn-ugor nyelvű szakalib-rabszolgák voltak.

Almis valószínűleg ugyanaz a név, mint a magyar Álmos fejedelemé, a név maga gyakori volt a sztyeppén. (RónaTas Honfoglaló 187. o.). Míg Ibn Fadlánnál az Álmos név ALMSz, addig Ibn Rusztánál ALMS formában tűnik fel. Ibn Ruszta 903-913 között írta Mekkában „Az értékes drágagyöngyök könyve” (Kitáb al-aalák an-nafísza) című művét, amelynek kéziratát Khvolson, D. A. (1819-1911) orosz keletkutató nyelvész-történész találta meg 1866-ban a Brit Múzeumban (add. № 23,378), és 1869-ben kiadta az orosz fordítást Aбу Aли ибн Даст^[3]: Kнига драгоценных ожерелий címen. Ibn Ruszta munkája kiemelkedő fontosságú forrás a korai magyar történelem vonatkozásában. Forrásai között az elveszett Dzsajháni-jelentés, illetve Ibn Hurradadbih munkájának egy ma már nem ismert, bővebb változata is szerepelt. (Wikipédia). Könyvében megemlíti a székelyeket is, eszegel néven. A szövegből nemcsak a szomszédságra, hanem a bolgár-székely-magyar rokonságra is lehet következtetni, ami a hunok révén alakult ki. (Vonatkozik ez a volgai és a dunai bolgár-magyar kapcsolatra egyaránt). A magyar genetikai vizsgálatok azt mutatják ki, hogy a csíkszeredai székelyekben az N-Tat haplocsoport aránya 6,3%. Az N-L1034 összeköti a mai manysi és magyar népességet, egyúttal elválasztja más, „nem ugor” népektől. /Új filogenetikai mértékek és alkalmazásuk – új nézőpontok a magyarok korai története kapcsán. Anthrop. Közl. 58; 5. old. (2017)/.

A volgai bolgárok eszkel (اسکل /‘skl/ = eskel) törzsének történetével kapcsolatos információk sajnos nem olyan szilárdak, mint a keleti szekeleké vagy az Ili-völgy és az Amu-darja alsó folyása közötti („eszkelföldi”) eszkeleké. Ezért itt csak feltételezésekből indulhatunk ki. Három kérdés merül fel, amelyekre válaszolnunk kell: (1) Hogyan kell olvasni az arab és perzsa szerzőknél előforduló volgai bolgár törzs ’skl (اسکل ( nevét. Mikor és honnan érkezett a volgai bolgárok eszkel törzse a Volga-vidékre? A volgai bolgárok eszkel (اسکل (törzsének leszármazottai-e az erdélyi székelyek, ahogyan azt először Danyiil Avraamovvics Hvolson javasolta (1869).

Biztosan mondhatjuk, hogy a volgai eszkelek ősei valamikor az „eszkelföldi” eszkelekből szakadtak el, és vándoroltak előbb a Volga-vidékére, majd onnan északabbra. Azt feltételezzük, hogy már az 463-ban történt ogur vándorlás az „eszkelföldi”, vagyis a Fergana és Amu-darja-vidéki eszkelek egy vagy több csoportját magával sodorhatta az Észak-Kaukázusba, majd onnan a Dél-Kaukázusba is. Összefolalásként biztosan állítjuk, hogy a székelyeknek semmi közük nincs a volgai bolgárok eszkel törzséhez azon kívül, hogy mindkettő a keleti szekel csoportból a 4. században szakadt ki és azok más irányba vándorolt távoli leszármazottai.

A nyugati székelyek harmadik csoportját alkotó erdélyi székelyek eredetével kapcsolatos teóriák jól ismertek, ezek a következők: hun, magyar, nyugati türk, avar, onogur-bolgár, volgai bolgár, kavar/kabar, besenyő.

A hun kor utáni időszakban, 568-tól az avarok uralma alá került a Kárpát-medence és igen nagy valószínűséggel a hun kort túlélő székelyek is – a többi maradék hunnal, pl. a fentebb említett szemenderekkel együtt. Az avar uralom alatt sem asszimilálódtak és nem is tűntek el, mivel a székelyek területe – a Hun Birodalom utáni időszakhoz hasonlóan – az Avar Kaganátusnak is egy perifériális, földrajzilag izolált területe volt. Nyelvük megőrződése szempontjából az is fontos tényező lehetett, hogy az Avar Kaganátuson belül a török vagy annak valamelyik fajtája mostani tudásunk szerint presztízs helyzetben volt. Tehát a nyelvvesztés, a nyelvi asszimiláció veszélye nem is állhatott fenn.

Az Avar Kaganátus megszűnése utáni időszakban, a 9. század első évtizedei és a 895/896-os a magyar honfoglalás között, Dél-Erdély, a DélkeletiKárpátok régiója és így a székelyek is, valószínűleg bolgár török uralma alá kerülhettek, így kb. kilenc évtizeden át tartó székely-bolgár török kapcsolattal számolhatunk. Ennek a korszaknak a maradványai lehetnek a székely nyelvjárás ogur-bolgár török vonásokkal rendelkező, más magyar nyelvjárásban meg nem található olyan szavai, mint az üver „magasan fekvő völgy a hegyekben” (üver ← *ü̯ėr < *ȫr < ŐT *hȫr) és surmó ~ surmók „serdülő fiú; gyerek” (< *csïrmïγ ← *csïrmïk < *csarmïk < *dzsarmïk (→ *dzsermik >> gyermek) < ŐT *yarmïk „gyermek, gyerek; kölyök”.

A székelyek ez utáni története már a magyar történelem szerves részét képezi. A honfoglalás utáni időszakban a székelyeknél nyelvcsere történt, török eredetű nyelvüket felváltották a magyarral. (Aydemır, Hakan: A székely eredetkérdés megoldása. In: „HADAK ÚTJÁN” A NÉPVÁNDORLÁSKOR FIATAL KUTATÓINAK XXIX. KONFERENCIÁJA Budapest, 2019. november 15–16.  BUDAPEST 2023).

Ha „Levédia” területén a régészek nem bukkantak a magyarok nyomára, akkor helynévkutatók előnyben vannak, mert az általam jelölt út „magyargyanús” helynevekben is bővelkedik. (Lásd az esszéimben!). A genetikai vizsgálatok alapján feltételezhető, hogy a kondai manysikba valamikor egy magyar csoport olvadt bele. (Lásd a korábban említett Koszárjev M. könyvében!)

A múlt században itt már ismertek voltak olyan régészeti leletek, amelyek páhuzamot mutattak a magyar honfoglaláskori és az azt követő időszak emlékanyagával. (9-10. század. Csernyigov, Gnyozdovo, Ljubecs, Sesztovici). „Csernyigov mellett a „csernája mogilai” sírdomb feltárásakor égetett normann sírban normán kardok, sodronyingek, nyílhegyek, ezüstbe foglalt ivószarukkal egyetemben egy négyrészből összeszegecselt vasharangú sisakot találtak. A sisak korát többé-kevésbé meghatározzák a sírban talált, a IX. század  II. feléből származó bizánci pénzek. A sisak tehát közvetlen összeköttetésbe hozható a normannokkal, formában azonban a délorosz analógiák miatt keleti származásúnak kell tekintenünk”. (Kalmár,J. Népvándorláskori sisakok. Janus Pannonius Múzeum Évkönyve. 1964. Pécs). Ezeket a sisakokat (demijanovkai, gnezdovói, novoroszijszki stb.) szokták a pécsi Janus Pannonius Múzeum gyűjteményében található pompás külsejű, kitűnő állapotban levő, honfoglalás kori, keleti típusú kúpos vassisakhoz hasonlítani és a magyar-rusz kapcsolatok kölcsönhatásának tekinteni. „A honfoglalás előtti magyarsághoz kapcsolható a demjanovkai sisaklelet. A kőlappal lezárt sírból a harcosnak és lovának csontváza került napvilágra, mellékletül a sisakon kívül 12 mm. átmérőjű gyűrűkből álló hosszú sodronying, szablya, kengyel és zabla feküdt a sírban. A szablya azonos a tarcali, demkóhegyi, gombási, stb. szablyákkal, tehát a honfoglaló magyarság fegyvertáfából való. A markolat a pengéhez viszonyítva szögben megtörve előre áll” -- írja Kalmár János régész a fentebb említett évkönyvben.

Érdekes összecsengés lehet a 2011-ben az Ujelgi kurgánban, valamint a korábban Szterlitamak (Стерлитамакск N 53.63333 E 55.95000. Ufától D-re.) lovas sírjaiban talált fegyverek és edények, valamint a veszelov-tanyai (Veszelevo, д.Семёново 57.7856, 46.1949), kijevi tarsolylemezek között! Az összefüggést még ma is keresik a régész-történészek. Nyugat Kazahsztánban egyre több olyan leleteket találnak, amelyek arra engednek következtetni, hogy itt ősmagyar népesség is jelen volt a 8. századtól kezdve. (Karaoj, Kurman, Emba, Tortoba, Ilek, Kobda, Temír környéke). Akár Dr. Tóth Tibor kazah magyarjainak ősei is lehettek ezek az ősmagyarok, akik sokkal nagyobb területen élhettek, mint amit ma feltételezünk. Ezek a magyarok nem követték a nyugatra költöző testvéreiket, hanem helyben maradtak. Dr. Tóth szerint elképzelhető „az a vallástörténeti vonatkozású feltételezés, mely szerint a mai turgáji magyar relictum távoli elődeit, mint a honfoglalással összefüggő széttelepedés keleten, a Káspi-Jaik zónájában maradt csoportját, találja az Iszlám terjeszkedése”. „Mivel a rendelkezésre álló embertani adatok értékelése évezredes asszimilációra enged következtetni s mivel al-Marwazi már 100 évvel a mongol hódítás előtt tudósít a magyar csoportról, véleményünk szerint kizártnak tartható, hogy a Kusztanáji területen élő magyar relictumot olyan általánosan ismert történeti eseménnyel hozzuk kapcsolatba, mint a „tatárjárás”.” Ugyanakkor nem kizárt, mint kiindulási pont sem az északra történő felvándorlásnak. Ők a helyben maradók utódai. Lásd az Igazi kettős honfoglalás térképem „Ugor magyarok 4-9. század” ÉNy-Kazahsztáni részen. (Előadva, 1966. április 12-én a Magyar Tudományos Akadémián, az antropológiai Témabizottság kibővített ülésén).

„Utjuk során a magyarok minden bizonnyal többször megálltak hosszabb időre. Ezért van okom azt gondolni, hogy egy ilyen állomás volt az Oka környékén is, a jelenlegi Kaluga tartományban. Ezt a feltételezést az Ugra folyó (az Oka mellékfolyója) nevére alapozhatjuk, amely nyilvánvalóan ennek a körülménynek (vagyis a magyarok áthaladásának) köszönhetően alakult ki. Kétségtelenül nevet a folyónak nem a magyarok, hanem a szomszédos szlávok adhatták.” – írja K. J. Grot, a Morávia és a magyarok című könyvében. /„Моравия и Мадьяры“ К. Я. Грота, стр. 206‑217./ Ebben a Kalugai tartományban van egy kis falu Ugrica névvel. (54.4253, 33.5509), az Ugricska patak, és egy nagyabb település Ugra néven (54.7776; 34.3278) az Ugra folyó mentén. És pont azon az útvonalon, ahol a magyarok vonulhattak a krónikáink szerint! (Az Oka jobb partját követve szabadon el lehet jutni a Volgától a Dnyeperig! Kaluga az Oka végén, Szmolenszk a Dnyeper kezdetén van, és a kettő között van Ugra!).

Az orosz krónikákban (PVL) említett Magyar Domb végül is egy magyar telep volt Kijev mellett, amelyet a magyarok hoztak létre a volgai elvándorlásuk idején. „Местность также известна как Угорское урочище – известно, что здесь на некоторое время останавливались венгры во время своей миграции с Поволжья.” Anonymus szerint a magyarok 884 körül ütköztek meg a ruszokkal Kijevtől északra, ami azt bizonyítja, hogy Álmos népe (és nem Levédié) volt a támadó. Természetesen az események korábban történhettek pár évvel.

Az Etelközben egyesült magyar törzsek történeténél elfogadom Róna-Tas András hipotézisét, amelyet a Wikipédia így foglal össze: „A történet szerint a kazárok kagánja elhívta magához Levedit, hogy feleségül adja hozzá a lányát, és megtegye őt a magyarok fejedelmévé. Levedi azonban elutasította ezt, mondván, van erre alkalmasabb személy, akár Álmos, akár a fia, Árpád. A kagán megörült a beszédnek, és végül is Árpádot választotta. Ez teljesen életszerűtlen viselkedés lett volna Leveditől, de nyilván az Árpád-ház későbbi hagyományának meg kellett magyaráznia, hogyan került a kezébe a hatalom. Ehhez felhatalmazás kellett, ami akkoriban a kazárokat jelentette, akiknek kagánja a nyugati türk Istemi családjából származott, aki a sztyeppei szakralitással rendelkező Asina-klán tagja volt. Talán Levedi is a klán tagja volt, ehhez kapcsolódik a magyar szakrális kettős királyság intézménye, amiről a honfoglalás előtt arab források megemlékeznek, de amiről a honfoglalás idején és után a bizánci források már nem tudnak. Valószínűleg Levedi dinasztiájának letételével tűnt el ez a szakralitás, amit egy új dinasztia csak nehezen tud felépíteni”. A fentiektől annyiban térnék el, hogy a hatalom először az északról jött Álmos kezébe került. Ez a vérszerződés története, amelyről Anonymus így ír:  „Akkor közakarattal Álmos vezérnek ezt mondták: »A mai naptól kezdve téged vezérünkké és parancsolónkká választunk, s ahova a szerencséd visz, oda követünk téged.« Majd a fent említett férfiak mindegyike Álmos vezérért – pogány szokás szerint – saját vérét egy edénybe csorgatta, s megitta, esküjét ezzel szentesítette”. A szerződést a hagyomány szerint hét vezér: Álmos, Előd, Ond, Kond, Tas, Huba, Töhötöm, a hét törzs – Tarján, Jenő, Kér, Keszi, Nyék, Megyer és Kürtgyarmat vezére kötötte Etelközben. „Egyelőre információmorzsák alapján úgy tűnik, hogy a honfoglaló Jenő törzs baskír párja, a Jenej nemzetség eredete is az onogur-bolgárok irányába mutat. Egy egyszerű archeogenetikai vizsgálattal tisztázható volna, hogy az onogur-bolgárok és a honfoglalók belső-ázsiai eredetű komponense között milyen mértékű átfedés van” – nyilatkozta Németh Endre matematikus-informatikus, 2022-ben a Válasz Onlienak.

Arab és bizánci forrásokra – Ahmad ibn Fadlán (877-960); Ibn Ruszta; Ibn Khordadbeh (820-912); VII. Konstantin (913–959); Hitvalló Szent Theophanész (758-818); I. Niképhorosz, konstantinápolyi pátriárka 806-tól 815-ig, valamint az ún. "cambridge-i dokumentum" vagy „Schechter levél”-re hivatkozva – több orosz történész, így: J. V. Gotye (1873-1943), A. Kovalevski (1895-1969), B. A. Ribakov (1908-2001), M. Artamonov (1898-1972) is megemlíti a kazár-magyar kérdést, bár szűkszavúan, és az ellentmondásokkal nem nagyon törődve. (Természetes, hogy náluk a ruszok és a szlávok vannak a célkeresztben!). Például J. V. Gotye kifejti, hogy a Kazár Béke (Augustus császár után szabadon!), a magyarok betörésével (vagy lázadásával?) bomlott fel a 9. század elején. Írnak a polgárháborús viszonyokról, Sarkel építéséről, és a háttérben mindig ott vannak a magyarok – az említett krónikások miatt! Ugyanakkor Gotye (Ibn Fadlán után), figyelemre méltónak tartja a kazár kagáni dinasztia házasságpolitikáját, amellyel biztosítja a magyar és alán törzsekkel a szövetségét! Mert a Kazár Birodalmon belül az alánok és a magyarok is megtartották az önállóságukat. Alán-jász csoportok talán Tas vezérrel együtt csatlakoztak a magyarokhoz, mikor azok különváltak a kazároktól. „A lázadásban részt vevő ászik, közelebbről aorszok – arab forrásokban nevük al-Arsiyya, al-Arsiya, As-yah, al-Ursiyya, al-Larisiya, al-Orsiyya és Ors – elpártoltak a kazároktól, kavaroknak nevezték magukat, és csatlakoztak a szabarok egy csoportjához, kik ugyanekkor szakadtak el a kazároktól. Az újsütetű nép, szabarok és kavarok szövetsége, madzsar (arab forrásokban al-Maggariya, badzsgird, bajdzsirt, basgird, basgurd stb.) – mai szóhasználattal magyar – néven írta be magát a történelembe. Forrásaink – kötelékük (hunok, ogurok, onogurok) megnevezése nyomán – jó ideig ounnoi, oungroi stb. néven említik, s türköknek (tourkoi) is címezik őket egykori hűbéruraik, a türkök neve nyomán. A magyarok 881–895. között a Kárpát-medencébe költöztek, s az itt élő avarok stb. urai lettek”. (Róna-Tas 1997. Бубенок и Радивилов 2004.) / Wikipédiából, a szabad enciklopédiából: Jászok/

Hogy Árpád honfoglalói között voltak alán és ászi törzsből valók, arra a mai helyneveink közül a varsány és o(e)szlár szótagokat tartalmazók utalnak, mint: Varsány, Veszprémvarsány, Tiszaeszlár. (A varsány a szarmata aorsz –an képzős alakja, szóvégi palatalizálódással. Az eszlár/oszlár az ász népnév plusz  török –lar többes alak).  Régészeti nyomok nem utalnak huzamosabb (több száz éves) magyar-kazár kapcsolatra, viszont az etelközi (Szubbotyici-horizont) ásatások annál gazdagabbak magyargyanús leletekben. Álláspontom szerint mindezek erősítik azt a véleményemet, hogy a 9. század első felében hatalmas magyar erőösszevonás történ a korábban észak-keletre vándorolt és a délen maradt, magyar identitású és hozzájuk csatlakozott törzsek részéről, az Etelköznek feltételezett területen.

„Kétségtelen, hogy a honfoglaló magyar kötelékekkel együtt a Kárpát-medencébe beköltöző alán töredékek minden bizonnyal a Kaukázus előteréből a VIII. században északabbra húzódó alánok (ászok) közül kerültek ki” „A jászok a magyar középkori írásos forrásokban 1318-tól szerepelnek. Ekkor tűnik fel a jazonicus népnév először. 1323-ból pedig a jászok nemzetségéről van adatunk: Jazones et tota generatio ipsorum. Ebből a két adatból az etnikai meghatározottság szempontjából arra lehetett következtetni, hogy a XIV. század elején a jászoknak a magyarok által feljegyzett nevében az iráni nyelvű törzsek egy meghatározott csoportjának a korábbiakban megismert asz neve őrződött meg. A magyarországi jászok etnikus meghatározottsága szempontjából döntő kérdés, hogy a betelepülők mikor és honnan érkezhettek a Kárpát-medencébe” -- Írja Selmeczi László múzeológus. (Selmeczi László: A magyarországi jászok régészeti kutatása. GYULAI KATALÓGUSOK 2. Zúduló sasok. 1996. 75. old.)

Zimonyi István is úgy gondolja, hogy a magyarság nemcsak az egész IX. században, hanem már azt megelőzően is lakhatott etelközi hazájában - mégpedig kazár uralom alatt. (Zimonyi István: Muszlimforrások a bonfoglalás előtti magyarokról. A Gayháni-hagyomány magyar fejezete. Balassi Kiadó, 2005. 320-324. old.) 

"További honfoglaló törzs volt a szintén a magyarokhoz csatlakozó besenyők berény nevű nemzetsége, valamint az ismert nevű, de bizonytalan eredetű székely, varsány és tárkány nemzetségek. Ezek együtt számban nyilván sokszorosan meghaladták a megyer törzs népességét." (Honfoglalás. wikipédia).

 Az orosz őskrónika (PVL, azaz a Lavrenytij-évkönyv) így támasztja alá az elméletemet: A krónika a szlávok és a magyarok 7. századi történelmének konkrét kronológiáját csak a 852-es (6360) évtől – Mihály császár uralkodásától – indítja^[4], és 1117 (6625)-ig (Ipatyij-évkönyv) tárgyalja. Ekkor a történelmi háttér előzménye az alábbi volt:

Kuvrat a Fekete-tengertől és a Meotisztól északra és észak-keletre eső területen 630 körül hozta létre az onogur-bolgár birodalmat, felszabadítva népét a türkök uralma alól. De ezt megelőzően több egység is csatlakozott az avarokhoz: „Ez idő tájt a var és chunni leszármazottaiból mások is elszöktek a türkök fennhatósága alól, s Európába jöttek, ahol a kagán avarjaihoz csatlakoztak. Számuk tízezerre rúgott” – írja Nikephoros Kallistos Xanthopoulos (1256-1335), Theophülaktosz Szimokattész (580-630) nyomán.  (Szádeczky-Kardoss Samu, Az avar történelem forrásai. Szeged 1992. 108. o.).  Halála után (665?) a bolgár állam a kazárok támadásai miatt (668-ban) felbomlott. De a bomlás legfőbb oka, a belső széthúzás volt. A 660-as években bekövetkezett halála után fiai felosztották egymás között királyságát. Batbajan, a legidősebb fia örökölte a trónt Poltavában, de ambiciózus rokona, Kotrag legyőzte őt, és uralma alá vonta. De Kotrag aláásta az állam egységét azzal, hogy a birodalmát északra kiterjesztő hódító hadjáratok élére a Don-Volga kazárjait (Kutrigurokat) tette^[5], megalapítva végül is a Volgai Bulgáriát. A harmadik fiú, Asparuh nyugat felé vonult, és a Duna keleti partján, Ongal területén telepedett le. Végül az avarok visszavágtak, és miután Asparuh megszilárdította uralmát, támadást indítottak a délen fekvő bizánci területek ellen.Ez a terület az Al-Duna környéke, valószínűleg a mai Kilya környékén volt. Elméletem szerint, útközben szláv nyelvű, valószínűleg duleb (ant) nőket szedtek fel. Ez döntő szerepet fog játszani a bolgárok szlávnyelvűvé válásában!

Ebben az időben a Bizánci Birodalom háborúban állt az arabokkal, akik nemrégiben ostromolták a fővárost, Konstantinápolyt. 680-ban azonban a bizánciak legyőzték az arabokat és békeszerződést kötöttek. E siker után IV. Konstantin császár szabadon megindulhatott a bolgárok ellen, és hadsereget vezetett Asparuh ellen. Időközben a bolgár vezér szövetséget kötött a hét szláv törzzsel a bizánciak elleni kölcsönös védelem érdekében, és föderációt hozott létre.

A bolgárok fasáncokat építettek a Peuce-sziget melletti mocsaras területen. A mocsaras talaj kisebb csoportokban kényszerítette az ostromló bizánciakat, és ez csökkentette támadásuk erejét. A sáncok felőli folyamatos támadásokkal a bolgár védelem végül csődbe kényszerítette a bizánciakat, akiket a bolgár lovasság üldözőbe vett. Sok bizánci katona elpusztult. A közhiedelem szerint a császárnak fájt a lába, és Mesembriába ment kezelést kérni. A csapatok azt hitték, hogy elmenekült a csatatérről, majd menekülni kezdtek. Amikor a bolgárok rájöttek, mi történik, megtámadták és legyőzték elcsüggedt ellenségüket. (NJikephoros alapján).

Általában úgy tartják (Niképhorosz és Theophanész nyomán), hogy Aszparuhhal tiszta türk nyelvű bolgár-onogurok költöztek a Balkánra, akik az Azovi-tenger déli, keleti részéről jöttek. De Raso Rasev (1943-2008) bolgár történész szerint a vonulásuk idején, egy darabig a mai penykovkai régészeti kultúra területén élő, éppenhogy elszlávosodott népek között állomásoztak. Az antok, legalább részben, nem szláv származásúak, hanem korábban az iráni szarmaták uralma alatt élők voltak. (Рашо Рашев: За произхода на прабългарите. Велико Търново, 1992.)

Konstantinápolyt ekkor az arab I. Marván kalifa ostromolta. (674–678). Azsparuh olyan államszervezet alapjait rakta le, amely egyesítette magában a hunoktól, a türköktől és az avaroktól örökölt és a bolgárok saját régi állami hagyományait. Aszparuh 700–701 körül elesett az északkeleti határon, a kazárokkal vívott csatában. Egyesek úgy vélik, hogy a mai Ukrajnában, Voznyeszenka mellett van eltemetve. (Wikipédia)

A bolgárok után jöttek a fehér magyarok, elűzték a Volhíniai-hátság (Pripjaty és Nyugati-Bug közti terület) lakóit, akik valószínűleg a dulebek voltak. (Когда же славянский народ, как мы говорили, жил на Дунае, пришли от скифов, то есть от хазар, так называемые болгары, и сели по Дунаю, и были поселенцами на земле славян. Затем пришли белые угры и заселили землю славянскую, прогнав волохов, и овладели землей славянской. Угры эти появились при цесаре Ираклии, они и воевали с Хосровом, персидским царем)^[6].

Véleményem szerint ezek a fehér magyarok a kazár birodalom déli részéről feltelepített Levédi magyarjainak elődei voltak, akik Kuvrat bolgárjai helyére költöztek. De a megjelenésüket a szláv krónikás Hérakleiosz császár idejére teszi, aki 610-640-ben uralkodott, és valóban harcolt II. Huszrau perzsa királlyal, aki 626-ban szláv és avar szövetségesekkel ostrom alá vette Konstantinápolyt. „Véleményünk szerint a fehér és fekete ugor (ugri bjelii, ugri csjornii) elnevezés egyaránt magyar néprészre utaló etnonímia. E megkülönböztetésnek azonban csak a magyar törzsszövetség önálló megjelenésétől (830-tól), esetleg kettéválásától volt lét-jogosultsága. A fehér ugor elnevezést — ilyen értelemben véve — a VII. századra vonatkoztatni anakronizmus. Az orosz évkönyvek XI. század eleji (talán már IX. század-ban fennálló) állapotokat vetítettek vissza egy korábbi időszakba. A XI. század elején ugyanis más források igazolják a fehér és fekete magyarok létezését. A szlovén föld elfoglalása nem a keleti szláv területekre vonatkozik; hanem a Kárpát-medencé-re. A volochok (frankok) legyőzése, a szlávok alávetése arra utalhat, hogy a fehér ugorok honfoglalása, nem a VII. században, hanem a IX. század végén történt.” – írja Tóth Sándor: A fehér és fekete magyarok kérdéséhez. /In: Acta Universitatis Szegediensis : acta historica, (75). pp. 3-9. (1983)/ Viszont, a szár-mata kifejezés Bakay szerint fehér magyar jelentéssel bír. A fehér szín a keleti eszmevilágban jelenthet égtájat is (kelet), jelenthet előkelőséget, nemességet, szemben pl. a köznépet jelentő feketével (pl. fekete magyarok). / Bakay 2014. Wikipédia: Szarmaták).

Kuvrát fiai Batbaján és Kotrag, a maradék bolgárokkal, esetleg a magyarok egy részével együtt, a Don és az Urál közötti területre vonult, 668-ban. Így jött létre a Volgai Bolgár-, és Magyarország! A Volga-Káma vidékére ezek a törzsek a bolgár-kazár és a gyakori arab-kazár háborúk miatt voltak kénytelenek felköltözni. Később a 8. században szaltovo-majáki kultúra népe is követte őket. A Volga mindkét oldalát benépesítették, keveredve az itt őshonosokkal. A jobbparton zömében a csuvasos, míg a bal parton a kipcsák jelleg dominált, amit az előmagyar törzsek vettek körül. A magyarok egy része elindult nyugatra, míg a helyben maradottak alkották Magna Hungária lakóit, akikkel Juliánus is találkozott.  Lásd Bolshie Tigani temető magyar jellegű régészeti leleteit.

Az életmódváltás kérdésére is választ kaphatunk Anonymustól. A fentebbi idézetben „Közben nem ették ember munkájának a gyümölcsét, amint rendesen szokták, hanem hússal, hallal táplálkoztak” – több van, mint első látásra gondolhatnánk. Az „ember munkájának gyümölcse” földművelésre utal. A földművelés és a nomadizmus egymást nem kizáró fogalmak. Csuvasos török jövevényszavaink azonban egy olyan, a szőlőművelést is magában foglaló komplex gazdálkodást tükröznek, amely messze meghaladja a mozgó életmód nyújtotta lehetőségeket – állítják a nyelvészek. Viszont ne feledjük el, hogy ilyen földművelésre a Fekete-tenger környékén is lehetőség volt. Tehát az életmódváltást csupán nyelvészeti magyarázatokkal nem lehet indokolni.  A volgai bolgárok szomszédságában élő magyaroknál a vadászó-halászó-földművelő komponens volt a domináns, míg a pontuszi sztyeppén élők nomád-adóztató-rabszolgakereskedő-katonáskodó életmódot folytattak. A szakértők között viszont kialakult egy olyan álláspont, hogy komplex gazdálkodású és nomadizáló néprészekkel egy időben sem a kazároknál, sem a bolgároknál, sem a magyaroknál nem számolhatunk. (Zimonyi István, Az eurázsiai steppe nomádjai és a Közel-Kelet beduinjai = szerk. Zimonyi István, Középkori nomádok –korai magyarok, Magyar Őstörténeti Könyvtár 27., Balassi, Budapest, 2012, 78–86). Véleményem szerint a magyaroknál viszont olyan helyzet állt elő, hogy egy területen (KM), viszonylag rövid (egy-két év) alatt olyan—magyarul is beszélő -- néprészek kerültek egymással kapcsolatba, amelyek komplex gazdálkodású és nomadizáló múlttal is rendelkeztek.

Ibn Ruszta viszont azt írta 930-ban a 870 körüli értesülésekre támaszkodva, hogy a magyaroknak sok szántóföldjük van, a szlávoknak szőlőik és vetéseik nincsenek (lásd Győrffy:  A magyarok elődeiről és a honfoglalásról 1958, 54, 58). Hogyan lehet az, hogy mégis szláv nyelvekből kölcsönöztünk, és miért volt szükség olyan nyelvekből kölcsönözni, melyeknek nem volt földművelésük, olyan népeknek kölcsönözni, melyeknek volt? (Bencze Lóránt: 11. A magyar nyelv szláv és török jövevényszavainak megítélése. Egy tudománytörténeti jelenség értelmezése.1996. 264. o.)

A krónika szól az avarokról is, akik ugyanebben az időben szintén legyőzték a szlávokat, és bizánc ellen is vonultak. (A kunbábonyi kora avar fejedelmi sír csontanyagának DNS vizsgálata kimutatta, hogy Baján kagán feltételezett unokájának – vagy dédunokájának – az Y-haplocsoportja N-L1034! Őt a 670-es évek táján temették el a mai Kunszentmiklós Kunbábony nevű határrészén). Majd megemlíti a fekete magyarokat, akik Kijev mellett vonultak, de ez már Oleg idejében volt! (В те времена существовали и обры, воевали они против царя Ираклия и чуть было его не захватили. Эти обры воевали и против славян и притесняли дулебов — также славян….). Itt lényeges megemlíteni, hogy a fekete magyarok a besenyők után jöttek. A besenyők 10. századi szálláshelyét még korábban, a 9. században a magyarok foglalták el, és a DAI analógiáját figyelembe véve nem alaptalan feltételezni, hogy Bizánc hasonló módon tekintett a magyarokra, mint később a besenyőkre. (Kapitánffy István: Konstantinos magyarokra vonatkozó tudósításainak forrásai. Antik Tanulmányok, 1999. 1-2. sz. 283-285.). Továbbá az sem lényegtelen, hogy nem mentek be Kijevbe (mert ott már — 882?-től — Oleg uralkodott, aki megtagadta az adófizetést a magyaroknak, így dolgavégezetlenül tértek vissza az új hazájukba). Ezek a fekete magyarok valószínűleg az Álmoshoz csatlakozott „kun” törzsek harcosai lehettek, mert a krónikás megemlíti, hogy úgy jártak, mint most a palócok! (В год 898. Шли угры мимо Киева горою, которая прозывается теперь Угорской, пришли к Днепру и стали вежами: ходили они так же, как теперь половцы). De a fehér-, és feketemagyar megkülönböztetésre van egy másik elméletem is:

Konstantin a könyvében (DAI 38, 3-10 és 38, 24-31) a türkök (magyarok) egy részét „savartoi-asphaloi”-nak (szavart-aszfal) nevezi. A népnek ez a része, Perzsiához közel (Perszarmeniában) telepedett le, míg a másik Levédi vezetésével Etelközbe ment, miután a besenyők legyőzték őket. De, hogy ez mikor volt, az kérdéses. Elképzelhető, hogy már az első besenyő támadás (DAI 37/2-14) után! A DAI kronológiai meghatározásai pontatlanok, a 37. fejezet eseményei keverednek a 38. fejezetben leírtakkal. A levédiai, illetve az etelközi besenyő támadásnak az idejét a DAI-ból nem lehet egyértelműen meghatározni. Vannak történészek, akik úgy gondolják, hogy Levédi történetében „két eredetileg önálló szöveg mosódott egybe,” és ezekben két különböző Levédi vajda szerepelt. (TÓTH SÁNDOR LÁSZLÓ, doktori disszertáció, 2014. 67. o. Ungváry Jenő véleményének kritikája.) Joseph Marquart német történész, keletkutató szerint a magyarok nyugaton történt megjelenése előtt száz esztendővel átkeltek a Kaukázuson és az ottani Örményországban, illetve Albániában jelentek meg. Ezt a társaságot Konsztantinosz „szavartoi aszfaloi” néven említi. /Joseph Marquart: Osteuropäische und ostasiatische Streifzüge (1903.)/ Ez pedig a 8. század eleje!

A kijevi krónikás ismerhette a „sav-art” óiráni eredetű „fekete” főnévi jelentését, hiszen ismerte GEORGIOS MONACHOSt, illetve ennek a X. sz. elején Bulgáriában készült szláv fordítását, s a külföldi események megírásánál forrásul is használta”. /DARKÓ JENŐ: A magyarokra vonatkozó népnevek a bizánczi íróknál. Bp.  1910./ Az óiráni syava, alán sav, oszét saw – „feketét” jelent. Az -art utótag pedig a szkíta–szarmata, alán, oszét ar-„születik, származik” igéből vezethető le. Tehát a savart, fekete (nem szabad) származásút jelent, szemben a fehér – szabad ember jelentéssel. (A fehér és feketének ez az értelmezése, később az óorosz nyelvben egyértelműen megmutatkozik!). Véleményem szerint a fehér magyarok – Álmosék népe, a fekete magyarok a kazárok fennhatósága alatt élő – Levédi magyarjai lehettek a PVL szerint! Ezek a magyarok egy időben az alánok szomszédságában is éltek. A szevordikról számos örmény forrás tudósít. V. „Történész” János (899−931) örmény katholikosz krónikájában például több alkalommal is említi őket, és mivel Uti tartományban laktak, időnként utieciknek nevezi őket. Nyomaikat a Kaukázustól északra, a Kubány folyó vidékén a régészek már kimutatták (övcsatok, szablyák, hajkorong stb.). A növényi ornamentika az egyik jel, ami alapot ad a megkülönböztetésre az alán, bolgár leletektől. (Lásd Erdélyi István munkáiban, pl. Scythia Hungarica. A honfoglalás előtti magyarság régészeti emlékei; Mundus, Bp., 2008.) Türk Attila régész ezt állítja: „Az etelközi szállásterület vagy, ahogy a régészek nevezik, Szubbotyici-leletkörből mára tucatnyi lelőhelyet és száznál is több temetkezést tártak fel. Ezeket 14 C keltezéssel is a 9. század közepére, második felére lehet tenni. A leletanyag jellegében pedig megtalálhatóak egyrészt az uráli eredetű emlékek, de ugyanakkor már a palmettadíszes aranyozott ezüst leletek is, amelyek egyértelmű kapcsolatot mutatnak a Kárpát-medencei honfoglalás kori leletanyaggal”. /Figyelő Online - Cseke Hajnalka riportja Türk Attilával. 2016.12.09./ „Álláspontom szerint a magyarok elődei a 830-as években vándorolhattak fokozatosan délnyugatra, a Don és az Al-Duna közötti területre” – írja Tóth Sándor László a doktori értekezésében. /T.S.L. A magyar törzsszövetség politikai életrajza. (A magyarság a 9-10. században).  AKADÉMIAI DOKTORI ÉRTEKEZÉS. Szeged, 2014./ De ekkor még nem az Urál mellől, hanem a Fekete-tenger keleti, észak-keleti oldaláról jöhettek. Lásd az oroszországi Anapa város melletti Andrejevszkaja scsel (Krasznodari határterület) középkori lelőhelyen 1992-től talált leletek értékelését. A kazárok, ezt a nyugati határvidéket a szövetséges türk magyarokra bízták, akiknek a téli szállása és telephelyeik (a legújabb régészeti feltárások alapján, lásd: Glinoje, Plavnyi) az Al-Dunánál, a Dnyeszter környékén voltak, de felügyelték az északibb területeket és a folyami utakat is.

A szláv krónikából – talán nem véletlenűl – kimaradt az, amikor az egyesült magyar csapatok, Álmos vezetésével elfoglalták Kijevet. A történelemnek ezt a fejezetét Anonymus krónikájából ismerjük.

[1] http://magyarnarancs.hu/tudomany/a-regi-forrasokat-mar-agyonelemeztuk-96396

 [2]  http://nnwelcome.ru/gid/detail/?ID=1511

 [3]Ибн Руста стал известен в наше время благодаря Рие (Rieu), нашедшему в Британском музее рукопись с его сочинением, и российскому востоковеду Д. А. Хвольсону, издавшему с русским переводом и научным комментарием извлечения из неё, под названием: «Известия о Хазарах Буртасах, Болгарах, Мадьярах, Славянах и Руссах Ибн-Дасты» (СПб., 1869). Хвольсон первым в российской науке неправильно прочитал имя автора как Ибн Даста. Ошибка была исправлена только при полной публикации сочинения голландским арабистом Де Гуе в седьмом томе «Библиотеки арабских географов» (BGA) (1892).

[4] Itt tíz év eltérés van. Ugyanis III. Mikháél uralkodása 842. január 20-tól kezdődött!+

[5] Kotrag – a kotragéroktól származik anyai részről. És a testvéri széthúzás, valójában antagonisztikus, törzsi széthúzás volt. Más megfogalmazásban: Kotragot kutrigurnak tartják, nem hitelesen.

 [6] Idézet a Régmúlt idők krónikájából: „Amikor a szláv nép, ahogy említettük, a Dunánál élt, szkítáktól, azaz kazártól jöttek, úgynevezett bolgárok, és Duna mentén megállapodtak, és a szlávok földjén betelepülők lettek. Azután a fehér ugorok jöttek és örökölték a szlávok földjét, miután elkergették a volohokat, akik azelőtt a szlávok földjét birtokolták. Ezek az ugorok ugyanis Hérakleiosz császár korában jelentek meg, és Huszrau perzsa királlyal is harcoltak”.