Ez a könyv egy, a magyarok őstörténetével kapcsolatos, esszégyűjtemény. Nem időrendben összeállított, érvekkel szigorúan alátámasztott tanulmányhalmaz, hanem egy kialakított történeti kép alátámasztása, magyarázata. De nem is kitaláció, fantázia szülemény, hanem mások által már megírt töredékek, részlet történetek összefésülése egy rendező elvnek megfelelően. Mindig a kialakított történeti változat alátámasztása a fontos, legyen ez az alátámasztás időben és térben akár rendszertelennek tűnő is.
Amikor a magyarok története szóba kerül, óhatatlanul felmerül a kérdés: mitől, és mióta vagyunk magyarok? Számtalan válasz született már erre a kérdésre. És nincs jó, vagy rossz, helyes, vagy helytelen válasz! Itt, a bevezetőben nekem is el kellett döntenem, hogy milyen álláspontot képviselek. Röviden, ez a következő: magyarok vagyunk, mert annak tartjuk magunkat, vállaljuk a magyarságunkat annak minden dicsősségével és ódiumával együtt. Lehetne ezt részletezni, de minden törekvés ellenére ez hiányos lenne, mindenki érezné, hogy valami hiányzik belőle. Ezért csak egy fő érvet emelek ki, ez pedig a magyar nyelv. Magyar lesz-e automatikusan valaki, akinek az anyanyelve magyar? Aki nem beszél magyarul, az nem lehet magyar? De ez nem csak személyre szabott kérdés. Általánosítva úgy hangzik, hogy a nyelvétől magyar-e a magyar? „Nyelvében él a nemzet!” – ezt a szállóigét gróf Széchenyi Istvánnak szokták tulajdonítani. De nem a forrás a lényeg, hanem a tartalom. (Széchenyi maga sem anyanyelvként tekintett a magyar nyelvre, hiszen német volt az anyanyelve.)
Az Országgyűlés november 13-át a magyar nyelv napjává nyilvánította, 1844-ben ugyanis ezen a napon fogadták el a magyart államnyelvvé tevő, a magyar nyelv és nemzetiségről szóló 1844. évi II. törvényt. Ebben a törvényben az a törekvés nyilvánult meg, hogy hivatalosan is kinyilatkoztassák azt, ami a 18. századig, szokásjogként amúgy is érvényben volt: A magyar nemzet tagjának lenni a XVIII. századig a következőket jelentette: magyar az, aki a Magyar Királyság alattvalója, vallásától, bőrszínétől, nyelvétől, szokásától, hagyományától függetlenül. A középkorban, sőt a kora újkorban a honi "nemzeti hovatartozás" (etnikum) kérdése is tökéletesen mellékes kérdésnek számított. Tehát maga a magyarnyelv ismerete nem volt feltétele a magyarságnak, de kardinális kérdésnek számított, tekintettel az ébredő nemzetiségek helyzetére. Nem történhetett ez másképpen a 9-11. században sem, amikor a magyarság egységes államszervezetet alakított ki magának.
Adódik a kérdés: akkor előtte nem voltak magyarok? Nem volt magyar nyelv? Akkor miből lett? Semmiből nem lesz semmi. Valami, csak valamiből lehet. De hogy ez a valami, egy egységes egész-e, ami szétválással fejlődik, vagy egy heterogén, diszperz rendszer, amelyben az egyesülések és szétválások kaotikus folyamata zajlik – ez csak feltételezés lehet. És mindegyikre lehet teóriát építeni. Különösen akkor, amikor a kiindulási pont megismerhetetlen. A magyar nyelv esetében az elsőre példa az uráli nyelvek csoportosítása, ahol feltételeznek egy ősi alapnyelvet. Ez végül is egy kladisztikus rendszer, amelyben a filogenetikus családfa csak monofiletikus (egy közös őstől származó) csoportot fogad el nyelvcsaládnak. A fa „levelei” (taxonok) a nyelvek, a kialakulásukhoz vezető fejlődéstörténet az ágak, vagy kládok. A másodikra az én hipotézisem lehetne példa, amikor a magyar nyelvnek kezdetben nincs egy egzakt, homogén entitása, ez majd csak kialakul a nyelvet beszélők folyamatos, változó érintkezése során. Ennek egy már fejlettebb szakasza lenne a nyelvészek (Franc Boas, Trubeckoj) által már kidolgozott, több előnyelv szövetségét feltételező un. Sprachbund, ami a 20. század eleje óta vitatott nyelvész fogalom. Egy 1904-es tanulmányában Jan Baudouin de Courtenay hangsúlyozta, hogy különbséget kell tenni a genetikai rokonságból „родство” (rodstvo) és a nyelvi érintkezésből eredő konvergenciából „cродство́” (srodstvo) származó nyelvi hasonlóságok között. A nyelvek kapcsolatában ez nálam azt jelenti, hogy célszerű lenne megkülönböztetni egy un. genetikus-, és egy agenetikus-nyelvrokonságot.
Mindenkinek meg lehet a saját hipotézise, a saját indokaival. Pl. „vagyunk egy páran, akik szerint finnugor ősnyelv, ősnép és őshaza sohasem létezett. Az obi-ugorok viszont, akik kétségbe nem vontan a magyar nyelvvel valamelyest rokon nyelveket beszélnek, nem az őseinket képviselik, hanem csak a szkíta, hun, szabír eleink magyar nyelvéből tanultak el egy s mást. A korai északi régészeti lelőhelyekről a sztyeppi magyarsághoz - több régész által bevallottan - nem vezet semmiféle nyom, ezért északon őshaza sem volt. Az obi-ugorok népi emlékezete szerint (amint azt Sudár Balázs is említi) ők is délről költöztek jelenlegi lakhelyeikre. Az őket megszervező uraik a szabírok (azaz a magyarok) voltak. Isteneik lovon járnak, s a ló nem kifejezetten tajgai, hanem inkább sztyeppi állat” – írja Varga Géza írástörténész 2019. február 10-én a Szittyák vagyunk és finnugorok? - válasz egy Sudár Balázzsal készített zavaros riportra című írásában.
A magyar nép kialakulására és az őshaza létére vonatkozóan hasonló elképzelésem van. A magyar nyelv évezredes formálódása során az azt beszélők sok és kevert etnikumára való tekintettel nem beszélhetünk „magyarokról”, bárhogyan is jelenik meg ez a népelnevezés az írott történelem kezdeti szakaszában. Benkő Loránd írta le, hogy a magyar nyelv sokkal régebbi múltra tekint vissza, mint az úgynevezett finnugorok bármelyike, nyelve és műveltsége soha nem ment át lényeges átalakuláson, megőrizte saját szerkezetét, logikáját. De ez nem vonatkozik a nyelvet beszélők évezredes múltjára. Spengler után, szabadon: „A nyelv vándorol, a rassz marad”.
A fentiek alapján ebben a tanulmányomban a magyar nyelv előtörténetét az utolsó (Würm III.) jégkorszak végétől (kb 15–12 000 évvel ezelőtt) vizsgálom, míg a magyarság történetében az európai hun kornál nem megyek régebbre. Azt, hogy „Eurázsia őslakossága a Kárpát-medencében alakult ki, innen rajzott szét” – számos, témával foglalkozó „szakértő” állítja. Én ezt nem állítom, de ismerteteim alapján úgy gondolom, hogy -- a földrajzi adottságánál fogva ez a terület -- az egyik legjelentősebb kiindulási pont volt. És ezt a régészeti leletek valószínűsítik. Ma, általánosan elfogadott nézet, hogy az első civilizáció Mezopotámiában alakult ki. De itt összesen 12 ezer négyzetkilométer volt lakott. Ez mindössze huszonheted része a Kárpát-medence 330 ezer négyzetkilométerének, ráadásul sivatagos, félsivatagos terület. A nyílhegyet használó úgynevezett gravetti kultúra a régészet adatai szerint 27 ezer évvel ezelőtt már a mai Franciaországtól Szibériáig jelen volt. A tudomány ugyan nem tudja pontosan, hogy ez a népesség honnan áramlott szét, de a KM-ben jelentős nyomai maradtak ennek az ősi civilizációnak. (Tatárlakai lelet, korai lovaglásra, szekérhasználatra utaló jelek, a vonaldíszes kultúra, a hosszúházas települések, a Tisza-kultúra, a Balkán-Kárpátok kohászati tartomány stb. amikről a későbbiekben részletesebben írok).
A korszaknak megfelelő nyelvi, etnikai állapotok illusztrálására idegen szerzők térképeit használom általában, főleg azért, hogy mondanivalómat jobban át tudjam adni. Ezeken vagy jelölöm az elképzelésemet, vagy csak magyarázatul használom arra, hogy mások , hogy látják. Ilyenkor a szövegben magyarázom el az eltéréseket, amik nézetem és a szerző álláspontja között van.
Hasznos, vagy haszontalan olvasmány a könyvem? Általában igyekeztem bemutatni az elfogadott, „hivatalos” változatokat – már ezért is megéri elolvasni annak, aki nem profi a témában. De többet is adok! Bemutatok olyan dolgokat, amelyek nem közismertek, véletlenül, vagy szándékosan elhallgatottak, vagy máshol, más aspektusban tűntek fel. Ezek összefűzése egy élesebb, sokszor új mozaikképet ad a magyarok őstörténetéről. Írásom egyben tisztelgés is – a 21. század kiemelkedő nyelvészének -- Angela Marcantonio munkája és emléke előtt. (Lásd Sárközy Péter nekrológját: Sárközy Péter: Mit ér az ember, ha olasz – hungarológus? Angela Marcantonio halálára. HITEL. 2019. június).
Ítélje meg az olvasó, hogy kapott e elegendő új információt ahhoz, hogy elgondolkodjon azon, hogy „lehet más a történelem”!
