Przemyśl (49.783333°, 22.766667°) a Monarchia legfontosabb erődítménye volt az első világháborúban.  Sokaknak talán csak a nagypapa, dédpapa meséiből, vagy Gyóni Géza: Csak egy éjszakára című verséből ismert.

De ez nem először történt meg. 1099-ben Könyves Kálmán beavatkozott az orosz fejedelmek küzdelmeibe. II. Szvjatopolk kijevi nagyfejedelem (1093-1113) Jaroslavot, László király vejét, Kálmánhoz küldte segítségért, aki Przemyśl, illetve David Igorevics (1055-1112) volhíniai fejedelem ellen vonult, de olyan nagy vereséget szenvedett az oroszokkal szövetséges kunoktól, akiket a hírhedt „Bonyák, a koszos” (Boniak the Mangy) kán vezetett, hogy 40 000 magyar pusztult el; közöttük Kupán (Koppány) püspök és sok más országnagy. Odaveszett a mozgókincstár, a San és a Vjagr folyó vize pedig magyar vértől vöröslött...Mindezekről a Képes krónika és az orosz Nyesztor krónika is részletesen beszámol.

De kezdjük az elején!

A 9. század elején Etelközben, amely alatt értjük a Fekete-tengertől északra, Kijevig elnyúló területet, amelyet nyugaton a Kárpátok hegyei, keleten a Don-Dnyeper köze határol, élő magyar törzsekről már volt hírük a nyugati uralkodóknak, hiszen az egymás közti torzsalkodásukban igénybe vették a katonai segítségüket. Ez kitűnik a korabeli krónikák szövegéből. A magyarokról legkorábban Hinkmar Reims érseke (Annales Bertiniani), illetve a Sváb évkönyvek tudósítanak 862. körül. Vernadszkij kronológiája szerint 863-ban a magyarok és a kabarok (a kazárok ellenségei) szétverték a frankokat az Elbánál. 881-ben a magyarok és a kabarok Bécs körül táboroznak. (863. Мадьяры и кабары (враги хазар) разбили франков у Эльбы. 881 Мадьяры и кабары возле Вены.) De VII. (Bíborbanszületett) Konstantin bizánci császár is azt írja, hogy Nagy Moraviát, Szvatopluk földjét, teljesen feldúlták és elfoglalták a türkök (értsd: magyarok). / DAI 13. fejezet/. Ebben az időben a magyarok Kazáriáról éppen leváló félben lévő nép volt, hatalmas katonai erővel. Ezt bizonyítják a fentebb említett nyugati hadjáratok, az al-dunai megjelenésük 836-894 között, valamint Kijev elfoglalása és adóztatása. Lásd Vernádszkij fentebbi kronológiájában a 840-es évnél: „Kijevet elfoglalták a kazárok és a magyarok. A magyarok vezére, Álmos (Olom) Kijev katonai vezetője lesz”. (*840. Киев занят хазарами и мадьярами. Предводитель мадьяр Алмус (Олом) становится киевским воеводой.). /u.o/. Ekkor a magyar törzsek zöme a Dontól nyugatra, Kijev és a Fekete-tenger közötti területen élt. További magyar törzsek éltek a Volga-könyök környékén, valamint a Kaukázustól északra lévő területeken, az alánok szomszédságában. Az előbbi Kazária északi szomszédjának számító bolgár-magyar terület, az utóbbi alán (jász)-hun-szabír/magyar törzsek lakta helyek a Kazár Birodalom déli részén. (Anonymus „dontői” magyarjai és a kumai magyarok). Halasi Kun Tibor is írja, hogy: „Kr. u. 463–800 között a magyarság Kaukázia területén élt”. / A magyarság őstörténete, Szerkesztette: Ligeti Lajos. 1943./. 1332-ben (vagy 1333-ban) járt Madzsarban a legnagyobb arab utazó, Ibn Battúta. Leírása szerint Madzsar az egyik legszebb türk város.

Ezeken a hadjáratokon Nyugatot valószínűleg a Kárpátok megkerülésével, a később Halicsnak (Galiciának) nevezett területeken keresztül, közelítették meg. Valójában ez a Kazár fennhatóság legnyugatibb határzónája volt. A 9. század elején a Dunától keletre eső területekre, és az Alföldre sem a frank, sem a bolgár birodalom nem tartott komolyabb igényt. Itt az avar, szláv vegyes lakosság valószínűleg az árterületeken meghúzódva vészelte át a 2-3 emberöltőnyi időszakot, Árpádék bejöveteléig.   Egy dologra viszont kiválóan alkalmas volt ez a ritkán lakott, vízben legelőkben gazdag pusztaság: az évszázad közepétől  zsoldos seregként többször megjelenő magyar lovasok felvonulási, ellátási területének! Hogy ez nem fantazmagória, erre bizonyíték azoknak a hadjáratoknak a krónikás megemlítése, amelyekben a magyarok hol a frankok, hol a morvák oldalán harcoltak 862-ben, 881-ben, 892-ben, 894-ben! 881-ben a Nagyobb salzburgi évkönyvek írója beszámolt arról, hogy a dunai mark őrgrófja Ar(i)bo és Szvatopluk morva fejedelem megbízásából ad Weniam (Bécsnél) előbb a magyarok (ungari), majd tovább nyugatra, ad Culmite a kabarok (cowari) harcoltak. Ezek a hadjáratok adtak lehetőséget a magyaroknak a kárpát-medencei (politikai, katonai, gazdasági, földrajzi) viszonyok feltérképezésére, majd az ősi föld visszafoglalására 895-ben.

Milyen lehetett az élet a 9. század elején-közepén ezen az „etelközi” területen?

Előzmények: Az i. e. 130. év táján a kangarok kiterjesztették fennhatóságukat az ászik országára. Az ászik ekkor Kangcsü alárendeltjei, alanyai lettek, s ez okból szövetségük nevét – görögösen masszaget (Masszagetai: Μασσαγεται) – alánra változtatták (Alanoi: Αλανοι).[13][14] A nép egy része kirajzott közép-ázsiai hazájából. Az i. e. 2. század végéig az ászik törzse az Al-Duna és a Dnyeper, a rhoxolánoké a Dnyeper és a Don, az aorszoké pedig a Don és az Urál folyó között foglalt magának szállást.

A belendzsereket először a 60-as években említik. VI. századi alánokkal, abházokkal és brandzsarokkal (bolgárok?) együtt. 566 és 571 között leigázta őket a Nyugati Török Kaganátus, majd utódja, a Kazár Kaganátus része lett.

Az aorszok alighanem vezető szerepet töltöttek be az utrigurok népességében, s ők szervezték meg a kazárok birodalmát is. (Konstantinos in Moravcsik and Jenkins 1967.).

Az aorszok – görög nyelvű forrásokban aorszoi (ἄορσοι), arab kútfőkben al-Arsiyya, al-Arsiya, As-yah, al-Ursiyya, al-Larisiya, al-Orsiyya és Ors – az alán (korábban masszaget) szövetségéhez tartoztak, s az ászi nép egyik törzsét képviselték. Saját nevükön első ízben – Sztrabón tudósításában – i. e. 2. századi események kapcsán szerepelnek.

A bolgárok rövid idejű hatalmát a kazárok törték le. 630-ban a kazárok függetlenítették magukat a nyugati türköktől és uralkodójuk felvette a kagáni címet – első említése 652/653-ból ismert – és ezzel – a hun–szkíta népekből -- létrejött a Kazár Birodalom. „Az első biztos adatnak az tűnik Zakariás rétor alapján, hogy 555-ben a kazárok, azaz kaszarok már a Kaukázustól északra voltak az ekkor ott domináns szabirokkal és onogurokkal együtt, valószínűleg a Türk Birodalom megalapítása (551) űzte őket ide keletről”. (wikipédia: kazárok). „Стал известен в Восточном Предкавказье (равнинный Дагестан) вскоре после гуннского нашествия” azaz az orosz wiki szerint a hunok betörése után jelentek meg a kazárok a Kaukázus keleti előterében, (a dagesztáni síkságon). U.i. „В тесной связи с хазарским племенным союзом находились барсилы, савиры, баланджары и др.). Наиболее близки к хазарам были барсилы.

A Kazár Birodalom központja kezdetben a Keleti-Kaukázus két nagy városa – Balandzsar, Belendzser (Berenler: Berények) és Szamandar, Szemender (Szemenler: Szemények) – köré tömörült. E városok neve Németh Gyula szerint néptörzsek elnevezésében gyökerezik. Németh szerint a kazárok körében beszélték a türk és a szabír nyelvet, valamint a bolgárok nyelvét, azaz a bolgár törököt, s egyes töredékek esetleg más nyelveket. Ama nyelv pedig, mely az arab hírmondók szerint nem hasonlított az általuk ismert nyelvekre, magyar lehetett: „Itt aligha gondolhatunk másra, mint a magyarra.” Helyneveink egyike-másika a kazárok nevét is megőrizte (Németh 1930). „A berszilek az 5. század végén vagy a 6. század elején jelentek meg Európában, ekkor és a 7. században a Kaukázustól északra gyakran szerepel a forrásokban a bärsil nép, ill. a Berzilia, Barsalia nevű terület. A 7. századi adatok arra utalnak, hogy szoros kapcsolat lehetett a berszilek és a kazárok között”. „A szabirok, szavirok stb. – helyesebben, a VII. Kónsztantinosz, bizánci császár munkájában megőrzött szabartoi aszfaloi (σαβαρτοι ασφαλοι) névalakból következtetve szabarok (szavarok) – valószínűleg, többségükben legalábbis, török nyelvűek voltak. Nevük első alkalommal a 463. évben tűnik fel Priszkosz munkájában. Harmatta János nevüket s a népet is szaka, vagyis szkíta eredetűnek tartja”.

Kuvrat 630-ban hozta létre tőlük északra az onogur-bolgár birodalmat. Kuvrat 650 körüli halála után a kazárok 670-re a magyarok segítségével felszámolták Kuvrat államát, ezután az onogur-bolgárok helyére – Etelközbe – a magyarok költöztek, a bolgárok pedig kétfelé vándorolva megalapították Volgai Bolgárországot és az Dunai Bolgár Birodalmat, de egy részük (Batbaján, vagy Bezmer, Kuvrat legidősebb fia) maradt a Kazár birodalomban, a magyarok, alánok szomszédságában, a Fekete- és az Azovi-tenger partjainál.  A kazár uralom a Krímig, a még bizánci birtok Herszónig ért. (Róna-Tas András: Honfoglaló: IV.3.f. fejezet). De, mint ahogyan Czeglédy Károly is írta még 1943-ban: ezekből „váltak ki a nyugatra vonuló dunai bolgárok és valószínűleg a volgai bolgárok, valamint a baskíriai magyarok is...”. A legidősebb fiú, Batbayan (Bezmer) a hordájával együtt helyben maradt. Ezek a csoportok kazár adófizetők lettek, és később, mint "fekete bolgárok" váltak ismerté. Felvetődik a kérdés, keresték-e a kapcsolatot a dunai bolgárokkal? És ha nem, miért nem? Hiszen szomszédosak voltak. Aszparuhtól Omurtag kánig erős bolgár állam fejlődött ki a Duna mellett. A 9. században, az avarok területeire betörtek, elfoglalva a Szerémséget egészen Budáig hatoltak. Kihagyták volna a Kárpátoktól a Dnyeperig húzódó termékeny területeket? Természetesen nem! Próbálkoztak. Ennek dokumentált nyoma maradt fenn. Omurtag és Malamir kán udvari embereinek emlékére készült sírfeliratok szerint Korsis kopan háborúba vonult, és a Dnyeperbe fulladt, ő a Csakarar nemzetség tagja volt. A következő, ugyancsak Omurtag udvari embere Negavon zera tarkan, a Kuviar nemzetség tagja, aki háborúba vonult és a Tiszába fulladt. „Omurtag uralkodása alatt Okorsis kopan a Dnyeperbe fullad a háborús események során (FEHÉR : ArchHung. 7. sz. Bp., 1931. 146, 148^[1]; B. PRIMOV : Istorija na Bǎlgarija. II, 152), tehát 815—831 között a bolgárok biztosan a Dnyepernél állnak” – írja Vékony Gábor (Vékony Gábor: Levedia meg Atel és Kuzu. Magyar Nyelv – 82. évfolyam – 1986. 49.o.). De nem maradtak ott! Ennek okát pedig sem a Kijevi Ruszban, sem a Kazár Birodalom erejében nem érdemes keresnünk, hanem a magyarok etelközi jelenléte lehetett az elrettentő erő! Később, a magyarok kivonulása után, Igor herceg és Bizánc (I. Rómanosz Lekapénosz) között létrejött szerződés (Lásd PVL 945. év) említi őket. Ebben Igor vállalja, hogy megvédi a bizánci birtokokat a Krímben a fekete bolgárok támadásaitól. „Ha a fekete bolgárok jönnek és harcolni kezdenek Korszunban (Herszónban), akkor megparancsoljuk az orosz hercegnek, hogy ne engedje be őket, különben kárát fogja szenvedni az ő országa is” – írják az egyezményben. A fekete bolgárokból alakult ki a krimi tatárság, és a mai kaukázusi balkár nép is. (Wikipédia). Baranov két periódust különített el a Krím-félsziget kazár kori történetében: a 7. század vége – 8. század első fele, illetve a 8. század második felétől a 10. század közepéig terjedően. Az első hullámot a türk onogurokhoz, a másodikat a „volgai bolgár kutrigurokhoz” kapcsolta, akikkel Volga-Urál-i török, valamint ugor-magyar népcsoportok is beszivárogtak, de ez a véleménye nem talált megerősítésre a többi kutató körében. /И. А. Баранов: Грунтовые могильники второй половины VII–X в. в Крыму; И. А. Баранов: Таврика в эпоху раннего средневековья (салтово-маяцкая культура). Киев.1990./. A fekete bulgárok és rokon törzsek régészeti lelőhelyeit a szaltovó-majácki kultúra részeként határozzák meg a szakemberek. (Карта слов и выражений русского языка). Feltételezésem szerint, a magyarokhoz csatlakozott három kabar törzs között jócskán lehettek bolgár-törökök is. Ezt a feltételezésemet arra alapozom, hogy etnikailag nem tudjuk, hogy kik is voltak valójában a kabar/kavarok. Lényegesnek tartom Róna-Tas András megjegyzését, miszerint kabaroknak azokat a lázadókat nevezték, akik a magyarokhoz csatlakoztak, és nem a kazárok egy törzsét.^[2] A DAI-ban ez áll: „letelepedtek a türkökkel együtt a besenyők földjén, összebarátkoztak egymással, és holmi kabaroknak nevezték el őket”. A szövegből világosan kiderül, hogy a kabarokat a magyarok nevezték el így, miután az előbbiek csatlakoztak hozzájuk. De azt is tudjuk, hogy az Annales luvavenses maximi 881. évhez fűzött feljegyzésben (Weniánál és Culmiténél) először a magyarokkal volt csata, majd pedig a kabarokkal (cum Cowaris). Ha ők simán kazárok lettek volna, akkor úgy is nevezték volna őket a nyugati források. De egy magyarok adta népnév, ráadásúl ami a magyarokkal együtt harcolókra vonatkozott, nem származhatott máshonnan, mint a magyaroktól, vagy az avaroktól, mivel ez a név nem önelnevezés.  Majd arról értesülünk a DAI-ból, hogy a kabarok „a kazárok nyelvére is megtanították ezeket a türköket (magyarokat), és mostanáig használják ezt a nyelvet, de tudják a türkök másik (magyar) nyelvét is”. Viszont a nyelvemlékeinkben bolgár-török nyomok vannak, ami arra enged következtetni, hogy a kabarok ilyen nyelven beszélhettek. (Bizánc távlatából meg kazár lehetett mindenki ebben a soknyelvű, soketnikumú országban!). A lényeg, hogy a türkök (magyarok) nem ezt a nyelvet beszélték! Szűcs Jenő ezzel kapcsolatban írja: „»a kazárok nyelve« éppen nem valami közelmúltban elsajátított idióma volt, hanem sok évszázados intenzív török nyelvi és etnikai infiltráció maradványa”. A nyelvészek meg vitatkozzanak, hogy lehet-e szó szerint értelmezni a DAI szövegét, és ha igen, akkor mikor nem? (Bíborbanszületett Konstantin e megjegyzésének különféle értelmezésére: Sándor Klára: A magyar– török kétnyelvűség és ami körülötte van. In: Lanstyák István – Szabómihály Gizella: Nyelvi érintkezések a Kárpát-medencében. Pozsony, 1998. 11–12.) Egyébként Szücs Jenő véleménye: „a normatív nyelvi állapot az volt, hogy a hét  törzs népe magyarul beszélt”. (Szűcs Jenő: A magyar nemzeti tudat kialakulása. Két tanulmány a kérdés előtörténetéből. Magyar Őstörténeti Könyvtár 3. Szeged, 1992. 289.) „A DAI megjegyzése, hogy ’a kabarok a kazárok nemzetségéből valók’, elképzelhetően a kabarok nem etnikai minősítését jelenti, hanem azt, hogy a kazár birodalom kötelékébe tartoztak, de onnan kiváltak” – írja Takács Zoltán Bálint A magyar honfoglalás előzményeiről című írásában. (SAVARIA, 2003.) Sokkal inkább összhangban van a nyelvi érintkezések vizsgálatának eredményeivel Szűcs Jenő véleménye. Szerinte a császár munkájában említett, magyarok által „megtanult” török nyelvnek semmi köze nem volt a kabarokhoz: a megjegyzés pusztán egy „sok évszázados török nyelvi és etnikai infiltráció maradványa, aminek emléke azonban már úgy elhomályosult, hogy az itt-ott – minden jel szerint »rétegnyelvként« – még élő török dialektusok a kabarokkal való alig évszázados szimbiózisból voltak magyarázhatók”. Lényegében ugyanezt fejtette ki Zichy István: „Alig tehető fel, hogy a magyarok egy hozzájuk menekült néptöredék nyelvét felvették volna … a magyarok már a kabar csatlakozás előtt is beszéltek egy török nyelvet … ennek félreértésén alapult Konstantinos idézett szövege.” (Sándor Klára: A magyar– török kétnyelvűség és ami körülötte van). „Nem hiszem, hogy a magyar nyelvet ért török hatás egyetlen török népesség egyetlen nyelvéből való. Hogy melyik török nyelvű népességnek milyen szerepe volt a korai magyar történelemben, azt nemigen lehet nyelvi adatok alapján megmondani, legalábbis a rendelkezésre álló források alapján”. (Honnan jöttek a török nyelvi formák a magyarba? – Sándor Klára nyelvész a Mandinernek. 2020. november 21.).

Az al-dunai bolgárokról írja Franzoni Zoltán hagyománykutató:

„A bolgárok nem törökök. Egy iráni eredetű, szkíta jellegű népről van szó, mely új, balkáni hazájában a helyi őslakossággal, vagyis moesianus, majd trák népelemekkel keveredett. A bolgár nép ezen kívül magába olvasztotta azt az új hazájában talált néptömeget, mely Anonymusnál „sclauos”, vagyis „rabszolgák” elnevezéssel szerepel. A bizánciak ezeket a „rabszolgákat”, vagyis az egykor a hunok által felszabadított római rabszolgák utódait, igyekeztek távol tartani a Birodalom központjától, amihez jól jött annak az alán (iráni) népnek a segítsége, mely Attila király halála után, Keán fejedelem vezetése alatt, Honorius görög császár engedélyével, rendezett módon telepedett le az Al-Duna vidékén.” (Frazoni Z. : A bolgár történelem rejtélyei I. rész – Az al-dunai bolgár állam alapítása. Hungary First, 2023.)

„Nyelvcserés jelenségek is lejátszódhattak. A 896-os honfoglalásban a magyar mellett török törzsek is részt vettek. Szükség volt tehát valamilyen kommunikációs közvetítő nyelvre; illetve vagy a magyarok beszéltek törökül is, vagy a törökök magyarul. A „kettős honfoglalás” (László Gyula elmélete bizánci és honfoglalás előtti Karoling-oklevelek stb. alapján) szerint ekkor már voltak magyarok (onugorok) a Kárpát-medencében, az első honfoglalás (670) idejéből. Ezek az onugorok egy másfajta (korábbi? nem törökös?) magyar nyelvet beszélhettek; mint nyilvánvalóan a Magna Hungariában maradt, Julianus barát által 1235-ben megtalált keleti magyarok is”. (Arcanum, Pannon Enciklopédia: Nyelvi politikai jelenségek az államszervezésig).

Árpádkori helyneveinkben az „úz”, „eszlár” kifejezések török eredetűek. Ezekmek a törökös törzseknek a betelepülése a 9. sz. végétől a 11. század végéig bármikor megtörténhetett.

 „Az úzok nyugati törzsei a 9. század végétől Kelet-Európában éltek, egyes csoportjaik „fekete kunok” néven a középkori Magyar Királyság területén telepedtek le. Keleti, Közép-Ázsiában maradt törzseiktől származtak a középkori szeldzsuk-törökök, a mai nyugati török népek (törökök, azeriek, türkmének) ősei. Valószínűleg az Európába költözött úzok leszármazottai a Moldova területén élő gagauzok. A források nem jegyeztek fel nagyobb tömegű úz betelepülést Magyarországra, de kisebb csoportok betelepülését jelzik a szórványos Uz, Uza, Uzdi, Uzlar helynevek, illetve a tork (türk) népnevet jelző helynevek, mint a barcasági Türkös. A Keleti-Kárpátokban van az Úzi-szoros, ennek völgyében az Úz-patak. Ózd város neve is az úz népnévből ered”. Tiszaeszlár nevénél ezt olvashatjuk: „A török eredetű, honfoglalás kori úz népnévből képzett helynév Azlar, Uzlar, Ozslar alakokban fordul elő az oklevelekben”. Az úz, guz, oguz ugyanannak a népnek a neve. Egyes történetírók turkoman vagy koman (kun), az oroszok polovec néven is nevezték őket. (wikipédia)

Sándor Klára mutatott rá többek között arra is, hogy a kétnyelvűséghez nem kell az egész népességre kiterjedő, anyanyelvi szintű nyelvtudás, hanem elég hozzá a társadalom egyes csoportjainak az akár tökéletlen szintű nyelvismerete is. „A kétnyelvűséget sokan definiálták, de ezen meghatározások egyikéről sem mondható el, hogy általános, átfogó és mindenki által elfogadott lenne – ilyen definíció a mai napig nem született. Ennek egyik oka, hogy a kétnyelvűséghez több diszciplína irányából közelítenek a kutatók: például a neurolingvisztikai vizsgálatoknak egészen más szempontjai vannak, mint a nyelvelsajátítást tanulmányozó vagy a társadalom és nyelvhasználat felől közelítő kutatásoknak. A másik ok abban rejlik, hogy a kétnyelvű közösségek helyzetét számos tényező alakítja, ráadásul az egyes elemek sokszor eltérően és többféle rendszerben is értékelhetőek. A kutatások megkülönböztetnek egyéni és csoportos, társadalmi kétnyelvűséget” (Salánki Zsuzsa – Oszkó Beatrix – Sipos Mária: A kétnyelvűség helye és szerepe az alapnyelvi korban. In: Párhuzamos történetek. Bp. 2020.). A kétnyelvűség tipusait SHIROBOKOVA LARISA foglalta össze táblázatban: A kétnyelvűség típusai (Kiss Jenő (1995: 212–216), Borbély Anna (2006b: 87) és Karmacsi (2007: 20) nyomán).

A 9. században magyar hegemónia jellemezte ezt a területet. „A 9. században, kb. 875-ig, a török-magyar törzsszövetség települési területe a krími régiótól nyugatra, a Dnyeper alsó szakasza környékén volt.[valószínűleg attól nyugatra is, egészen a Prutig]… A törzsszövetségnek jelentős katonai ereje volt (vö. az eseményekkel a 836., 860., 862. évekből)”. (Várady László: Revision des Ungarn-Image von Konstantinos Porphyrogennetos. Textanalysen und Reinterpretation der Aussagen des Konstantinos Porphyrogennetos über die Politikgeschichte der Ungarn. Byzantinische Zeitschrift, 1989. 54.). A kazárokkal szövetségben adóztatták a szlávokat, ellenőrizték a Bizáncba vezető vízi utakat, féken tartották a bolgárokat és az alánokat. Korlátozták, lehatárolták a ruszok rablóhadjáratait. Mindez jól megmutatkozik a Zlivki-i régészeti horizont leleteinek elemzése során, ahol a ruszok hatása még nem érvényesül. Kijev korai története is kérdéses, de a magyar jelenlétet kihagyni nem lehet.

„A 670-es években a kazárok elfogadták a Dunát, mint birodalmuk nyugati határát, vagyis addig a pontig, ameddig Aszparukh-t állítólag üldözték. (On this concept, see the correspondence between Hasdai ben Shaprut and the Khazar khagan-bek Joseph from the 950s–960s in KOKOVTSOV 1932.). Köztudott, hogy Kazária soha sem irányította a Dnyeper folyótól nyugatra fekvő területeket.” (TSVETELIN STEPANOV & IVELIN IVANOV: Late Medieval Nomads in the Bulgarian Historical Apocalyptic Literature: Images and Realities  In: CHRONICA, 2023. 21. kötet, 77. o.)

„Egyes kutatók (J. Perényi, E. Molnár és mások) azt feltételezték, hogy a Kazár Kaganátus uralma alatt álló magyarok szedték be a kazárok számára a szlávok adóját, amelyről a PVL is beszámol.” – írja Москаленко (Уппит) Анна Николаевна (1918-1981) orosz történész, régész. (Москаленко, А. Н.: Славяно-венгерские отношения в IX в. и древнерусское

население Среднего и Верхнего Дона. В: Проблемы археологии и древней истории угров. Ред.: Смирнов, А. П. ‒ Чернецов, В. Н. ‒ Эрдели, И. Москва 1972.)

A 9. század utolsó harmadában történhetett meg a magyarok erőösszevonása és egyesülése a korábban északra költözött törzseikkel. Álmos vezetésével a Dél-Urál környékéről a csatlakozott népekkel együtt átkeltek a Volgán, Szuzdáltól délre a Mescser-alföldön át, végig az Oka folyó mentén bevonultak Etelközbe és megkötötték a szövetséget az ott élő magyarok törzseivel. (Csak megjegyzem, hogy Türk A. 2011-ben még úgy gondolta, hogy a nagy átkelésre az Etil folyón valahol az Alsó-Volga középső régióiban kerülhetett sor.) A cél, a magyarok által korábban már felderített Kárpát-medence meghódítása volt, mivel itt hatalmi vákuum alakult ki, a rokon avar birodalom hanyatlásával. A jól megtervezett bevonulást a közös vezetőnek megválasztott Árpád három oldalról indította: délről a haderő egy részével megtámadták a bolgár északi területeket, a Duna vonalában kettévágva a havasalföldi részt, lekötve és távol tartva Simeon főerőit az erdélyi hadszíntértől, szabaddá téve az al-dunai bevonulást. A másik rész a Kárpátok hágóin keresztül behatol a Tisza völgyébe, a Duna-Tisza közére, onnan Erdélyt veszi birtokba, a keleti hágókon át támadó maradék erővel összhangban, majd a Dunától keletre eső többi területeket is elfoglalja. A harmadik rész északon Halics felől közelít a Halics (49.1228; 24.7237) – Kalus (49.0290;24.3610) – Bolehov (49.0617;23.8544) –Opir folyó völgye – Vereckei hágó (48.8141; 23.1695) útvonalon (J. Pasternak szerint).

A Kárpátokon történt lehetséges útvonalakat Sánta Zsombor 2021. június 18-án tartott előadásából ismerhetjük meg részletesebben. Az előadás címe: Földrajzi adatok az al-dunai utak és védelmi vonalak, valamint az erdélyi hágók honfoglalás kori szerepének megítéléséhez. Itt felsorolja az északi útvonalak (az Uzsoki, a Vereckei, a Toronyai, a Tatár hágók) előnyeit: Víz mellett vannak, viszonylag nem nagy magasságban, szélesek, könnyen elérhetők mert a Dnyeszter, a Prut, a Szeret forrásvidéke a kiindulási pont, nem téveszthették el azok, akik ezen folyók mentén indultak útnak. Nem véletlen, hogy a honfoglalásról író krónikásaink között a Vereckei-hágó a legnépszerübb átkelési hely.

„Annyiban előnyösek, ha valaki Moldvából akar ezekhez a hágókhoz elérni, akkor nem kell mást csinálni, mint a Szeret a Prut vagy a Dnyeszternek a vonalán végigmegy és akkor ezeket a hágókat megtalálja. Itt a Dnyeszter forrása kb. (az uzsoki indulási pontja). Itt a Prutnak a forrása, ebben a völgyben van. Ha a Prut mentén végigmegyünk, a Tatárhágóba érkezünk” – mondja Sánta, az előadásrol készített videójában (22:40).

A hadjárat első két része eléggé feldolgozott, ezért itt inkább az északi területekkel foglalkozom, alapvetően Juraszov M.K. orosz történész 2018-19-es Magyar enklávé Oroszország dél-nyugati részén a 10. század első felében című dolgozata alapján. Megjelent 2019. 11. 15-én a The Journal of Education and Science “ISTORIYA”, folyóiratban, Mikhail Yurasov: The Hungarian Enclave in Southwestern Russia in the First Half of the 10th Century címmel.

A szerző – mint ahogyan a cím is utal rá –a magyarok bevonulását Etelközből a Kárpátok mögé alapvetően Galícián, a későbbi Oroszország dél-nyugati részén keresztül valószínűsíti, alapvetően az itt talált régészeti leletek miatt. Ezek közül a legjelentősebb az un.  krylos-i lelet. „A galíciai (egykori Halics) lelőhely a Vereckei-szoros felé vezető úton, a Dubrava erdőben található. A két, egymástól elég távol levő halomsír feltárásának eredményeit 1937-ben tette közzé J. Pasternak lengyel régész. A két halomsírban, kurgánban, két férfi sírját találta meg. Mindkét sír kitömött lóbőrös, azaz részleges lovas temetkezés, ami a magyarokra is jellemző volt. A sírokban levő fémtárgyak is hasonlóságot mutatnak a honfoglalás kori leletanyaggal, főleg a körte alakú kengyelek.” Idézet: TÓTH SÁNDOR LÁSZLÓ: A magyar törzsszövetség politikai életrajza. (A magyarság a 9-10. században) Akadémiai doktori disszertáció. Szeged. 2014.  A krylosi leletet a kutatók többsége (Kristó Gyula, Bóna István, Fodor István, Bálint Csanád stb.) magyarnak értékelte. A Krylosin (N 49.08623 E 24.68800) kívül még Przemyslnél és Szudova Visnyánál (N 49.79456 E 23.37410) találtak magyar jellegű sírokat.  De gondot okoz az idő behatárolás, mert datálhatóak a 9. század végére és a 10. század elejére is.  Juraszov három változatot elemez arra vonatkozóan, hogy mikor kerülhettek ide a magyarok: 1. A már „honfoglalt” csoportból váltak ki; 2. Vonulás során maradtak itt, míg a többiek Vereckén keresztül bejutottak a Kárpát-medencébe; 3. Még az etelközi tartózkodás idején a magyarok egy része elfoglalta ezt a területet.  A magyar szakértők általában az első változatot fogadják el. Úgy gondolják, hogy ezek magyar határvédő közösségek temetői lehettek, „akik az Északkeleti Kárpátokon kívül húzódó gyepűsávot vigyázták.” „A Dnyeper–Bug–Dnyeszter–Prut–Szeret folyók mellékéről nem ismerünk a honfoglalókkal összefüggésbe hozható más leletcsoportot. A terület északnyugati peremén található Przemyśl, Szudova Visnya és Krilosz magyar jellegű leletei inkább a magyar királyok Halics és Volhínia felé irányuló érdeklődésének 10. századi előzményeire utalnak.” (nyest zegernyei | 2011. Ősmagyarok a Dnyeper partján). Tóth Sándor László úgy véli, hogy „ezek a leletek is inkább a 9. század végi etelközi és levédiai magyarsághoz kapcsolhatóak”. (Lásd doktori disszertáció 234. old.) Mint ahogyan Bálint Csanád is vélte, hogy mindössze az „Ingul menti kis temetőt és talán Kriloszt” lehet az ősmagyarokhoz kötni. (Az „Ingul menti”  Kb. 48.61044 E 32.52777 temetőkről 1988-ban S. A. Pletnёva publikált. (Н. М. БОКИЙ, С. А. ПЛЕТНЕВА: Захоронение семьи воина-кочевника x в. в бассейне Ингула). Fodor ezt írta 2002-ben: „A Vereckei és az Uzsoki-hágó, valamint a Dukla-szoros átjáróit a magyarok valószínűleg a 9. század hatvanas éveitől ellenőrzésük alatt tarthatták. Feltehető, hogy ezek környékén állandó ellenőrzési pontokat létesítettek, s oda katonai közösségeket telepítettek. Valószínűleg abban az időben keletkezhettek azok a települések a Kárpátok külső oldalán, amelyeknek temetői főként az elmúlt évtizedekben váltak ismeretessé Lengyelország délkeleti részén (Przemysl, Radymno) és az egykori Halics területén (Szudova Visnya, Krilosz)”. /Fodor István: Európai létünk kezdete. MAGYAR TÖRTÉNELEM XVIII. évfolyam 1. szám/.

Juraszov, Mesterházy Károlyra hivatkozva úgy gondolja, hogy a magyarok Halicsban történő megjelenésének inkább gazdasági-kereskedelmi okai voltak, hiszen itt vezetett a kelet-nyugat irányú távolsági kereskedelem legfontosabb útvonala, a Prága, Krakkó, Przemysl, Kijev, Itil út, amit az orosz történészek „németektől-kazárokhoz” (путь из «немец в хазары») útnak neveztek el. Az útvonal mentén élő népek nevét olvashatjuk a Bajor Geográfus Descripciojában is. Ehhez egy kis magyarázatra lesz szülség, Szántó Richárd: A Bajor Geográfus és a korai magyar történelem című dolgozata segítségével. (acta historica, 139. Szeged, 2017.)

Bajor Geográfus néven vált a történetírásban ismerté a Descriptio civitatum et regionem ad septemtrionalem plagam Danubii című forrás (továbbiakban: Descriptio), amely a 9. századi Közép-Kelet-Európa népeinek, törzseinek felsorolását tartalmazza. A forrás keletkezésének idejét a kutatók többsége a 9. század középső harmadára dátumozza. A Descriptio keletkezésének egyik lehetséges oka a Frank Birodalom 843. évi felosztása. A Descriptio politikai földrajzi jellegű mű, adatait Joachim Herrman vitte térképre. Feltételezése szerint a benne olvasható népnevek sorrendje a kereskedelmi utak állomásait jelöli. Herrrman a forrásban olvasható nép-, illetve törzsneveket számokkal látta el. (И. Херрман. Ruzzi. Forsderen Liudi. Fresiti. К вопросу об исторических и этнографических основах «баварского географа» Древности славян и Руси.Тимощук Б.А. (Ред.) Наука, 1988). Polgár Szabolcs történész több ponton is módosította és pontosította Herrman térképét. Kutatásának lényeges új eredménye, hogy a Descriptio alapján meghatározta az Vngare nevű népesség (46. számmal) területét, amelyet térképén a Dnyeper völgyébe és attól nyugatra helyezett el. Herrman a Sarkel–Kijev–Bizánc útvonal feltételezésekor figyelmen kívül hagyta, hogy a Descriptio az (46.) Vngare nép után közvetlenül a (47.) Vuislane törzset említette, majd a (48.) Sleenzane törzs következett és további lengyel csoportok a Kárpátoktól északra. Ha a térképeket megnézzük, akkor Polgár rekonstrukciójában (Kazároktól Kijevig) folytatható az út Prága felé. (40.) Caziri, (41.) Ruzzi, (42.) Forsderen Liudi, (43.) Fresiti, majd a Descriptio szerinti (II. térkép) (46.) Vngare, (47.) Vuislane, (48.) Sleenzane a Kárpátoktól északra. (Itt 46. Vngare egybeesik a kriloszi lelőhellyel!).  Ez az útvonal viszont nem más, mint a fentebb említett német –kazár út! (Adja magát a sorrend a II. térképen: 40. Caziri; 41. Ruzzi; 42. Forsderen Liudi; 43. Fresiti; 44. Serauici; 45. Lucolane; 46. Vngare; 47. Vuislane; 48. Sleenzane; 49. Lunsizi). Ez pedig Juraszov 3. változatát („Még az etelközi tartózkodás idején a magyarok egy része elfoglalta ezt a területet”) erősíti. Bár, Türk Attila véleménye erről egészen más, mégis azt írja, hogy: „A kelet–nyugati kereskedelmi úthálózat jelentőségét a magyarok már etelközi tartózkodásuk során felismerték, amit számos import- és exportlelet támaszt alá”. (Türk Attila: A régészet szerepe és eredményei a korai magyar történelem kutatásában. Magyar Tudomány 182(2021)S1, 135. o.). Türk még nem tudja teljesen elengedni azt a gondolatot, hogy a magyarok rusz zsoldba lépese és a határvédelmi szerep  mellett nem lehetett egy „letelepedett” (pl. enklávé típusú) változat is. „úgy véljük, hogy a hágók küldő oldalán található „magyar gyanús” leletek őstörténeti megítélése revízióra szorul. Több jel utal arra, hogy a Kárpátok külső pereme mentén feltűnő magyar jellegű lelőhelyek esetében a megtelepedés

hátterében az állt, hogy a magyarok rusz zsoldba léptek. Ugyanakkor fontos szerepet játszhattak az itteni közösségek a korábban feltételezett határvédelem (hágók őrzése) mellett a kereskedelmi utak ellenőrzésében is. A kelet-nyugati kereskedelmi úthálózat jelentőségét a magyarok már korábbi, etelközi tartózkodásuk során felismerték, melyet számos import- és exportlelet támaszt alá”. (Türk Attila – Langó Péter: A magyarság korai történetének régészeti emlékei a legfrissebb leletek fényében. Magyar őstörténeti műhelybeszélgetés. Magyarságkutató Intézet, Budapest, 2020.)

Kép. Herrman-Polgár térkép

Mi több, ebben az időben itt egy „puffer zóna” lehetett a cseh, lengyel, orosz érdekeltségek között. A russzok nyugati határa ekkor a Horiny folyó volt, ami a mai ternopoli területen ered, és a mai Fehéroroszország területén torkollik a Pripjaty folyóba. Hossza 659 km. Délen pedig a kazárokkal szövetséges magyar hegemónia uralkodott. Tehát nem jelentett különösebb nehézséget a magyaroknak az itteni megtelepedés. Fő bevételi forrásuk a rabszolga kereskedelem volt Bizánccal, valamint az itt élők adóztatása. Így automatikusan a varég russzok konkurensei lettek, hiszen a russzok fő bevételi forrása szintén az adó és a sarc volt. A Varingr szó „harcost” jelent. A var – eskű. Kezdetben varégoknak a bizánci zsoldban lévő katonákat nevezték, akik „felesküdtek” a császárra. A „ruszok rendje” elsősorban a knyázok (fejedelmek, nemesi nagyúrak) mellett szolgáló fegyveresek (druzsinák) voltak. A PVL Oleg kíséretéről így ír: „И беша у него Варязи и Словени и прочи прозвашася Русью”, azaz „Voltak mellette varégek és szlovének és mások, akiket Ruszoknak neveztek”.  Ibn Ruszta perzsa földrajzíró írja a ruszokról: „A fiak, az apjuk vagyonából annak halálakor, csak kardot kapnak”. (Ибн-Русте сообщает, что сыновья у русов-островитян из иму­щества по смерти отца получают один только меч).  Ez mindent elmond.  A történészek tudják, hogy a kijevi állam létrejöttéig a ruszok fegyveres adóbehajtók, középkori maffiózók voltak, és nem földbirtokos nagyurak. Sem a területet, sem a népet ahonnan az adót beszedték nem tekintették sajátjuknak.

 „Arab forrásokból tudjuk, hogy a magyarok rendszeresen hadjáratokat vezetnek az oroszok (szlávok) ellen, főleg rabszolgaszerzési céllal. A rabszolga az egyik legkelendőbb cikk a korabeli kereskedelemben. Ez nem pusztán a kereskedelem miatt érdekes, hanem választ ad a nomadizálás vagy földművelés kérdésére is, mivel olyankor, mikor viszonylag hosszabb időre megtelepednek valahol a „nomádok”, akkor a földek megművelését rabszolgákkal el tudják végeztetni. Ez a rendszer hosszan fennmarad. „899 és 955 között körülbelül 38 hadjárat irányult nyugatra, de ezek száma valószínűleg jóval nagyobb lehetett. Az eredmény kézzelfogható volt: a magyar fejedelmek a 910-es évekre elérték, hogy a határaiktól számított mintegy 500 km sugarú körön belüli államok uralkodói évenkénti adót fizettek nekik, tehát a „kalandozásoknak” nevezett hadjáratoknak mintegy adószedő céljuk volt, maga a zsákmányszerzés lehetősége mindezt csak kiegészítette. Természetesen a katonai hadjáratok rablójellege történeti időtől függetlenül általános, a hadseregeket minden korszakban ösztönözte a várható zsákmány, vagyis ezt egyáltalán nem lehet a letelepült–nomád szembenállás számlájára írni. Következésképpen e helytelenül elnevezett jelenség egyértelműen egy átgondolt külpolitika részeként értékelhető.” – írja Gáll Ervin. (VIII. fejezet. „A magyarok nyilaitól ments meg, Uram, minket!” A hatalom forrása és a magyar honfoglalás–hódítás és integráció.  Magyarságkutató IntézetBudapest, 2019.) 1043-ban például ezért feneklenek meg Aba Sámuel és III. Henrik béketárgyalásai, mert a németek egyik békefeltétele, hogy a magyarok adják vissza azokat a rabszolgákat, akiket két évvel azelőtt elhurcoltak Németország területéről. Aba Sámuel azonban nem tudja visszaszedni a rabszolgákat, mert senki sem akarja visszaadni őket.” /Mórocz Zsolt: Valódi magyarok valódi nyilai (Beszélgetés Négyesi Lajos hadtörténésszel) Hitel 24. évf. 4. sz. (2011. április)/.

Juraszov szerint egy ukrán történész I. A. Prohnenko arra a megoldásra jutott, hogy a magyarok egy része levált a fő törzsről -- még a Kárátokon történő át jövetel előtt. Ennek alátámasztására hozza fel a przemysli 700 darabos arab éremleleteket. (Prokhnenko I. Davni ugri u Verkhn'omu Potissi // Arkheologichni doslidzhennya L'vivs'kogo universitetu. Vyp. 8. 2005. S. 372—387.) Sajnos 2018-ra ez az ukrán történész teljesen „elbesenyősítette” a vereckei bevonulásunkat, ezt Anonymus irodalmi fantazmagóriájának tartotta. Szerinte – mint ahogyan mostanában Türk Attiláék is propagálják – a déli, hagyományos, szabadabb bejövetel – volt a valószínűbb. Ekkor már a przemysli, kriloszi leleteket is besenyőnek tartotta, akik a 10. utolsó negyedében jöttek át a Vereckei hágón. (Материалы IV Международного Мадьярского симпозиума. Казань − Болгар, 15−19 октября 2018 г.  Прохненко И.А. (Ужгород, Украина): Погребения кочевников Х века на территории Закарпатской области). 

A magyar történészek egy része azon az állásponton van, hogy Etelköz területe jóval nagyobb volt az eddig elképzelteknél, és az északi határa Przemyslnél lehetett. 2014-ben Ukrajna területén, a Voliny megyei Rovanci település (50.730833°, 25.348333°) közelében olyan újabb temetkezés került elő, amely kapcsolatot mutat a Kárpát-medence honfoglalás kori régészeti hagyatékával (9-10. sz.)

Sudár Balázs és Nagy Béla elkészítették a  Hudúd al-álam Kelet-Európa képének rekonstrukcióját. (Lásd Sudár Balázs: „Ismeretlen” magyar szállásterület? 2019. SZÁZADOK 153. évfolyam 1. szám). A Hudúd al-álam szerzője ismeretlen, de a készítésének dátuma és helye ismert: 982/983. Észak-Afganisztán. A földrajzi ismereteit a szerző a korábbi utazók, tudósok (Dzsajhani, Ibn Hurradadbih, al-Balkhi stb.) munkáiból merítette.  Igazi „szobatudós” volt Guzganánból. Közép-Ázsia leírásai a 9. század első harmadára vonatkozhat. Az itt „madzsgarik” néven feltüntetett nép, talán a magyarok azon része lehetett, akik a 7. sz. második felében a bolgárokkal északra vándoroltak. A szaklábok, valamint a belső bolgárok pedig azok, akiket a kazárokkal szövetségben lévő magyarok adóztattak a DAI-ban Etelköznek nevezett térségben.

A lengyel kutatók viszont úgy gondolják, hogy itt egy magyar enklávé jöhetett létre, de ennek sajnos semmiféle írott nyoma nem maradt a krónikákban, ezért ez csak hipotézisként kezelendő. (Timoschuk B. O. Davn'orus'ka Bukovina (Kh — persha polovina XIII st.). Kiïv, 1982). Hogy magyarokról, és nem besenyőkről van szó, azt egy másik régészeti lelet is tanúsítja.  A Przemyśl-ben napvilágot látott néhány bordás nyakú edényről említi meg Koperski és Parczewski, hogy az edények funkciója hasonló lehetett a baskírok által még a 20. század elején is használt bőredényekéhez, amelyekre formájuk is emlékeztet.

Van azonban egy etimológiai párhuzamosság is egy itt feltűnő folyónév, és a magyarok vengr/venger népneve között, amely régóta vitatott téma a nyelvész-történészek körében. A San folyó egy mellék ágát az ószláv nyelvben Вѧгръ-nak írták. (ma a lengyeleknél: Wiar, az  ukránoknál: Вігор, В'яр). Ennek partjainál történt Könyves Kálmán királyunk – fentebb említett – csatavesztése.

Írásbeli forrásokban először a Vigor víznevet Vagre / Vjágre / * węgr  formájában (XII.sz. [10,1: 270-271]) rögzítik, és nem Vjáhr formában.  Вперше в писемних джерелах гідронім Вігор фіксується у формі Вагръ/Вягръ/Вѧгръ (ХІІст.[10,1:270-271]), а не Вяхръ. /С.О. Вербич: Слов'яно-балтійська взаємодія на фоні прикарпатської гідронімії:Стривігор/.

A PVL-ben a magyarok neve az oroszoknál -- még az 1152-es eseményeknél is -- Ougre. Itt II. Géza 1152-ben -- a San folyó környékén -- döntő vereséget mért Vlagyimirko halicsi fejedelemre. (Lásd az Ipatyev (Hypatius)-kódexben a 30 oldalon. Ez az 1292-es évvel záródó Halics–volhiniai évkönyvet tartalmazza. Летопись по Ипатскому списку. - Санкт-Петербург : Археогр. комис., 1871). De hasonló van a Lavrentyij-kódexben is: Лаврентьевской летописи (ПСРЛ. Т. 1. Стб. 336–337).

A krónikákban semmi sem utal arra, hogy a Вѧгръ (* węgr ) folyónévnek valami köze lenne a PVL-ben említett „угре”-hoz, azaz a magyarok nevéhez. (В лѣто 6406. Идоша угре мимо Киевъ горою…). De a délszláv irodalomban szintén feltűnik a Вѧгре népnév, amely a későbbiekben „ougre”-re változik. Erre már felfigyeltek a magyar történészek is! Mivel Juraszov Király Péter munkájára hivatkozik, nézzük meg ezen keresztül, hogy mire jutottak!

„Közelebb jutunk a 811. évi Ęgre — Vęgre — Ugre adatok esemény történeti értelmezéséhez, ha megvizsgáljuk, hogy a bizánci forrásokban a 811. évi bizánci—bolgár harcok leírásával kapcsolatosan mi olvasható, pontosabban, hogy e bizánci források vallomása szerint Krumot milyen népek segítették a Nikéforos elleni harcban”. – írja Király A magyarok említése a 811. évi események óbolgár leírásában című írásának 266. oldalán. / Magyar Nyelv – 72. évfolyam – 1976./ Majd leírja, hogy a 811. évi esemény leírását tartalmazó óbolgár kéziratokban az Egre— Vegre — Ugre név szerepel és az óbolgár kéziratokban az avarok neve nincs megemlítve, s helyette az Qgre népnév fordul elő. Összevetve két óbolgár szinakszáriummal (1338-as és 1340-es), és egy XIV. századi Prologgal megállapítja, hogy a Вѧгре népnév alatt a magyarokat kell érteni, akik a 9. sz. elején a Fekete-tenger északi partjainál éltek. (Koperski A. Cmentarzysko staromadziarskie z X w. w Przemyslu // Przemyśl wczesnośredniowieczny / pod red. E. Sosnowskiej. Warszawa, 2010. S. 365—388.) „A VII. század végétől kezdve tehát az ősmagyar törzsek már azon a területen éltek, amelyet később Konstantinos Porphyrogennetos Atelkuzu (*Ätelküzü) néven említ.” – írja Harmatta J. A Volgától a Dunáig (Elhangzott a Magyar Nyelvtudományi Társaság 2000. december 13-i közgyűlésén.) A 35. sz lábjegyzetben megnevezi a forrásait: ³⁵Ezekre az adatokra Boba Imre hívta fel a figyelmet, l.: Szádeczky-Kardoss Samu, A magyar őstörténet görög és latin forrásainak néhány problémájáról: AntTan. 22. 1975: 150 a többi irodalommal; Király Péter, Az óbolgár krónikák Qgre népneve: MNy. 1977: 31—49; П.Кирай, Название венгров угри и восточные славяне: Hungaro-Slavica (Bp.) 1983: 167—83.

 A magyarok al-dunai megjelenéséről (836-838-ban) György barát (Georgiosz hamartolosz, monachosz) krónikájának 10. századi folytatója is írt. (Kristó Gy., Makk F. A kilencedik és tizedik század története // Magyar századok. Budapest, 2001.) De ezt támasztja alá a híres madarai felirat is. Fehér Géza (1890-1955) régész azt írja, hogy: „a madarai szikla egy nehezen megközelíthető barlangjának a benyílása előtt a sziklában vannak rovásjelek, a bejárat falán pedig van egy felirat, amelyben a görög betűk között rovásjelek vannak, ugyanott van egy másik felirat is, egy rovásjellel s egy ismeretlen írás öt jegyével.” Ezeknek a feliratoknak különböző megfejtései vannak. V. A. Csudinov professzor megfejtése az alábbi:         A határkövön a ВОЛЬГИ БЪЙЧАТА, a másikon a МЪДЬЖЬРОВА БЪЙЧАТА írás látható. (МЪДЬЖЬРОВА БЕЙЧАТА, то есть МАДЬЯРОВА /ВЕНГЕРСКАЯ/ ПЕЧАТЬ). Az értelmezésében egy tölcsér alakú jel felel meg a „bejcsata/pecsaty” szónak, amit zónának fordít. Tehát az olvasat:  FIGYELEM! VOLGÁR ZÓNA és FIGYELEM! MAGYAR ZÓNA! De – figyelembe véve a felirat keletkezésének idejét, ami a 800-as évek első felére tehető – ez azt is jelenti, hogy ekkor már a bolgárok és a magyarok (tehát nem avarok!) Madaránál, (43.2833, 27.1000) szomszédosak voltak! Györffy György is egy sor krónika tanulmányozása során arra a következtetésre jut, hogy „Mindebből kétségtelen, hogy adott időben az Alduna volt a magyarok és Bolgárország határa”. (Györffy Gy.: A besenyők európai honfoglalásának kérdéséhez. Történelmi szemle, 1971. 14. évfolyam. 285.)

A fentiek ismeretében felmerül a gondolat, hogy a Przemyslnél folyó Viar Вѧгръ neve és a bizánci, óbolgár krónikákban kimutatható Вѧгре népnév denotátuma a magyar lehetett mivel, hogy ez a folyó a magyar enklávén keresztül folyt. Megerősíti ezt még az a tény is, hogy a magyarok szláv megnevezésében a vengr/venger szóban a lengyeleknél jelent meg először a „V” hang (Węgry). Korábbi feltételezésem az volt, hogy ez a latin U és W különböző (a latin szövegekben használt „ungr”, „unger” irásmód „W” alakú) olvasatából alakult ki, és lett a lengyel Wgerska-ból a későbbi orosz nyelvben „venger”. Van a lengyeleknél Węgierska Górka, (Magyar Domb), és van Magyar Hegy Kijevben is: Uhorszka Gora, a Dnyeper partján. Az, hogy a magyarok PVL-ben is használt neve az «угры» az onogurból származna, ma már egyre kevesebb szakértőnél jelenik meg. Az oroszoknál egyébként a külsők adta vengry (Венгры) népnévvel párhuzamosan a középkor végétől mindig is használták a magyarok önelnevezését a mádzsár-t, mázsár-t vagy a mai мадьяры-t (magyarok) kifejezést is. (Ez a hipotézis erősen gyengíti Prohnenko „besenyő” változatát is!). Az orosz nyelvben egyszerűen elvesztették a régi neveket, helyükre polonizmusok léptek. Ez igaz pl. az orosz «вензель» (monogram) szóra is – a lengyel „węzeł” –  (csomó) szó kölcsönzése, ami ugyanennek a protoszláv gyöknek az eredeti tükörképe: узел  -- „csomó” (az ilyen eseteket szóalakpároknak nevezzük). Ez valószínűleg a 17. században történt, amikor Oroszországban a polonizmus nagy divat volt.

Herrman fentebb említett térképén (The Carpathian Basin and the steppe zone west of the Don circa 860) látható, hogy „steppei nép nem alkotott földrajzilag egységes zárt csoportot. Két nagyobb blokkjuk volt. Délen az Al-Duna torkolatától a Dnyeper alsó folyásáig a (28.) Vuillerozi, a (29.) Zabrozi és a (26.) Attorozi szomszédosak lehettek a Fekete-tenger északnyugati partjainál a Dnyeszter völgyében. Az északi steppei csoport a (31.) Aturezani, a (32.) Chozirozi, a (23.) Sebbirozi és (46.) Vngare szintén egymás szomszédságában lakhattak.” Szerinte volt egy déli, a Dnyeper völgyi útvonal (42. Forsderen Liudi, 43. Fresiti, 44. Serauici, 45. Lucolane, 46. Vngare népekkel, a Fekete-tenger partján a Déli-Bug és Dnyeszter torkolata között.) Herrman a Dnyeper Kijev alatti kanyarulatát üresen hagyva a Kazár Birodalomhoz sorolta. (Véleményem szerint ez is Etelköz része volt, és a magyarok ellenőrizték.) /Szántó Richárd: A Bajor Geográfus és a korai magyar történelem. acta historica, 139. Szeged, 2017./ Hogy milyen identitásúak voltak ezek a közösségek, pontosan nem tudjuk. A közelmúltban Krzysztof Tomasz Witczak tett kísérletet a Descriptio több népnevének nyelvészeti, és történeti értelmezésére, azonosítására. A téma vizsgálatakor nem hagyható ki a Cosmographia nyújtotta információk sem:

„A Cosmographia írója ismeretlen, az utókor számára az író és műve együtt vált ismertté Ravennatis Anonymi Cosmographia név alatt. A Cosmographia a 8. század elején keletkezett mű, amely a korabeli világ leírását tartalmazza, forrásai között kimutathatók antik geográfiai és történeti munkák, amelyeket az író saját korának információival egészített ki. A Cosmographia eredeti (autograph) kézirata nem maradt fenn, de három másolat túlélte az évszázadokat.

A Cosmographia forrásértéke abban is megmutatkozik, hogy lapjai alapján megrajzolható Onogoria tágabb földrajzi és politikai környezete, adataiból kiderül, hogy a kelet-európai steppe területén számos nép és politikai alakulat osztozott, mozaikszerűen töredezett, ugyanakkor telített világ volt. Ravennai Anonymus azt is megemlítette, hogy a bulgárok Szkítiából költöztek Makedónia, Thrákia és Mysia vidékére. A Cosmographia a 700 körüli évtizedekben mutatja meg a Kubán és a Don vidékén élő onogur, alán, bulgár és más népességet, így korabeli forrásként igazolja azt a politikai környezetet, amelynek emlékét mondai elemekkel átszőve Kézai Simon írta le évszázadokkal később. A Cosmographia szerint ezzel a területtel közvetlenül szomszédos Kazária, amelynek a korai magyarság lakhelyéhez való közelségét más forrás is jelzi. A fentiek alapján megállapítható, hogy a magyar etnogenezis szerteágazó gyökérzetének egyik fontos területe a Cosmographia alapján részletesebben is megismerhető”. (SZÁNTÓ RICHÁRD: Ravennai Anonymus Cosmographiája és a korai magyar történet.  Acta Historica 2020 Tomus CXLV.)

Most vizsgáljuk meg azt, hogy miért szűnt meg ez a przemysli magyar enklávé!

A magyarok kivonulásával Etelközből megnyílt a tér a russzok előtt. Átvették a környék szláv népeinek adóztatását. A PVL szerint Oleg „könnyű adót” vetett ki rájuk, és sikeresen harcoltak a besenyők és a kazárok ellen is. A 10. századra ez a „puffer zóna” a feltörekvő cseh, lengyel és russz uralkodók érdeklődési körébe került. Az enklávéban lévő magyarok nem kívántak elszlávosodni, ezért elődjeik útvonalán a Vereckei hágón át csatlakoztak a kárpát-medencei magyar törzsekhez. Emlékük csak a földrajzi nevekben és a régészeti leletekben maradt fenn. De van-e nyoma a beköltözésüknek Magyarországra? Talán igen! Valószínűleg velük keveredve, vagy csatlakozva helybéli családok is jöhettek. Letelepedésük helyén a környezetük okkal nevezhette öket polánoknak, lengyeleknek. Nagyon sok lengyel telepesről a 10. században a történészek nem tudnak. Mégis akad egy-két – a lengyelekre utaló – helynév a Dunántúlon: Lengyel. (46.37733°, 18.36706°); Polány (46.55892°, 17.77249°); Sorokpolány (47.136111°, 16.671667°). Komoly magyarázat ezekre a helynevekre nincs.

Az egyik szerint, nevét lengyel származású telepesekről kapta, a másik változat alapján pedig egy Lengyel nevű vitézről, a harmadik úgy gondolja, hogy az ősszláv polanya (= nyílt kopár térség, síkság) főnévből származik. De meglehet, hogy a Przemysl környékéről betelepülőkről kapták a nevüket. Van ennek a verziónak régészeti alátámasztása is.  A sorokpolányi ásatások során a temetőből olyan -- a korabeli magyar átlag leletektől eltérő – nyomok kerültek elő, amelyek Baltikum és Lengyelország irányába mutatnak. Hiányoznak például a jellegzetes magyar ékszerek. A szakemberek úgy vélik, hogy „a töredékesen megmaradt embertani anyag egyik részének párhuzamait a főként Európa északi részein elterjedt, s Lengyelországra is jellemző nordikus típusban találhatjuk meg. Történeti szempontból magának a településnek a neve érdekes, hiszen legkézenfekvőbb etimológiája az államszervező lengyel törzs, illetve a lengyel nép későbbi önmegjelölésében kereshető. A polány név ugyanis a polák régies alakja. Ráadásul emellett Sorokpolány területén az Árpád-kor óta létezik a lengyel helynév is” – foglalja össze kutatásaik végkövetkeztetését Zágorhidi Czigány Balázs történész. / Elfelejtett Árpád-kori lengyel sírok. Stier Gábor riportja a sorokpolányi kora Árpád-kori temetőt kutató szakemberekkel. #moszkvater, 2019. máj. 22.).

Przemysl nevét már a helybéli lengyelek adták. A népi etimológia szerint valahogy így:

 Megkérdezte a krónikás az uralkodótól, hogy – Uram! Hogy gondolod, minek nevezzük el ezt a helyet? – Az uralkodó így válaszolt: -- „Gondold így, vagy gondold úgy, de legyen átgondolt!” – mondta. (Lengyelül: „Myśl, nie myśl, najlepszy będzie Przemyśl”). És a krónikás azt a nevet adta a városnak, hogy „Átgondolt”! (Magyarázat: "Myśl!" - felszólító módban: gondolkodj! Pere – át, keresztűl, „myśl” – gondolat).

 Kép. Przemysl

[1] 1951 Fehér Géza: A bolgár—török müveltség emlékei és magyar őstörténeti vonat-kozásaik. Arch. Hung. 'VII /1931/

[2] Róna-Tas András: A honfoglaló magyar nép. Bp. 1996. 273.